Van egy férfi. Gyűlöl. Hörcsi pofa, így hív. Vagy néha malackának. Mindkettőt előszeretettel használja. A malackát akkor, amikor kedveskedni akar. A hörcsi pofával pedig kifejezetten bosszantani. Amikor azt mondja: Malacka, gyere ide! Az pontosan azt jelenti, hogy te drága, egyetlen édes szerelmem bújj ide, de iziben! Amikor megragadja két kezével az arcocskámat és csak annyit motyog elváltoztatott hangon: Hörcsi pofa! Ez azt jelenti, hogy már megint felszedtél pár kilót de így szeretlek. Ezt persze nem hiszem el, és rögtön aggódni kezdek, hogy milyen dagadt nőszemély vagyok.
Aztán amikor végig mérem csodás testét, tetőtől talpig, a kicsiny lábujjától kezdve a feje búbjáig, akkor megnyugszom végre. Micsoda férfi test! Magas termet, vékony alkat, sok szőr, a fejét kivéve, a haja már elkopott. Az izmok már nem dagadnak úgy mint régen, bár nem tudom milyen volt izmossága őnagyságának. Az a fajta férfi test, amiről látszik, hogy világ életében nem sportolt és nem látott edzőtermet. Egyszerűen kapott a jó Istentől egy szerencsés alkatot, amit az 50 év, az a néhány hordónyi pálinka-bor-whiskey és a végtelen mértékű szarkazmus sem rongált meg túlságosan. Többnyire rossz kedvű és kiábrándult. Kivéve, amikor begubózhat egyetlen boldogságának biztonságot nyújtó ölébe: az én karjaimba. Ilyenkor faggatom, mondja el mi a probléma. Aztán jönnek az arrogáns és kioktató válaszok: kapcsolatunk szempontjából indifferens kérdéseket ne tegyek fel. Stop. Ne tegyek fel a a hangulatára, a pénzügyi helyzetére és egyáltalán akármilyen élethelyzetére vonatkozó kérdést, mert figyelmeztet, hogy rövid időn belül bővíti a hörcsi szótárt, és a végén még rosszul járok. Stop. Ami a lényeg, úgy sem tudhatok meg semmit. Stop. Ez alap tézis, így biztos nem jutunk az ötről a hatra. Az egyről a kettőre. Nem enged a huszonegyből, köti a marhaságot a karóhoz. Stop.
Nem hagyom magam, úja és újra elbocsátom. Törjön százegyszer százszor-tört varázs: mehetsz, amerre látsz. Kidobom és befogadom, kitárom és összecsukom, elnézem és benézem. Folyton ezt a mókát játsszuk. Nem ereszt el, túl magasra repít, hogy még nagyobbat essek. A bőrét szagolgatom, a testét nyalogatom, a nyelvemmel ízlelgetem. Ilyenkor beenged. Tárva-nyitva a kapu, csak mire visszaérek, kulcsra zárja. Ilyenkor a legédesebb. Kész a leltár. Mindenségünk meg nem lelt otthona, vívódásunk meg nem lelt nyugalma, vágyunk el nem hunyó parazsa, így vonzódom hozzá. Így köti gúzsba az életem és én így engedem. Így éli remetesége, őfensége életét. Vágyom rá, vagy éppen meg tudnám ölni. Bizony Isten, egyszer fejéhez vágom legalább a villanykörtét, amiért megvárta, hogy a sötétben én babráljak vele. Micsoda badarság, malackával így elbánni. Pedig ő egy igazi férfi, még fáskamrát is tud kreálni. Elfér ott minden: ásó, kapa, nagy harang, csak nekem nincs helyem se belül, de kívül tágasabb.
Amikor túl sok jut a szagolgatásból és közel kerülök a megközelíthetetlenhez, kerékbe töri lelkesedésem. A pillanat töredéke elég ahhoz, hogy repüljön a villanykörte. Nem kell, hogy mondjon semmit. Elég, ha csak ott gubbaszt a széken. Elég, ha csak tudom nem történt semmi. Már megint és mindig csak nem történik semmi. Csak szagolgatok, szimatolok, szemetelek. Ő elsüti és én újratöltöm. Hol magához húz, hol messzire dob, mint egy rongyot. Hol lesöpri az asztalt, hol megteríti. De túl sokat sose ad, mindig csak annyit, ami megfelel a szerepünknek. Van, hogy hetekig nem beszélünk. Megsértődik és elvonul az elefántcsonttoronyba. Ott nincs móka és kacagás, nincs szagolgatás, nem nyüszít senki. Nincs finom kolbászos rántotta és húsos fazék. Nincs hörcsi pofa és röfi kisasszony. Nincs ott semmi, csak a jól megszokott magányos lakosztály, magányos cédrussal.
Van neki egy kincse, de olyan drága ő, hogy nem oszthatja meg senkivel. Még velem se. Az ő sarja, akinek arca csak kínzó kíváncsiságom tárgya. Soha nem láttam. Sokáig azt hittem, okkal távolítja. Most sem tudom, miért-e titok és idegenség. Nem vagyok semmilyen fenség. Nem vagyok más, mint az ő szíve-hölgye. Nem látja talán, beteg szemével, hogy ki lakik malacka lelkében? Nem érzi tán kő szívével, milyen szeretetgombóccal van dolga? Tudom, ez még gombócból is sok, de néha fel tudnám falni. Néha meg tudnám győzni, ömlik rá a vágyam. Néha meg jól elbújok a lukban, és csak rágcsálom a múltat. Se velünk, se nélkülünk történik-e játék. Néha félek, nem marad több játszma. Malacka dagadtra hízik a sok-sok magányos estén, őfensége pedig elissza máját a toronyban. Így végezzük végül, mint két nincstelen senki, egymás haragjától elátkozva. Nincs többé féltékenység és féltés. Hiába várom a virágot, előbb kapok virgácsot. Kapnék inkább csókot, bókot, hóbortos álmot. Őfensége álruha nélkül megjelenne. Nem lenne több átok csak mámor. Nem lenne több hinta-palinta, húzd meg ereszd meg. Lenne itt dínom-dánom, heted hét országra szóló ákom-bákom.
Kommentek