Te mire vágysz?

1.0Nomakeuphttps://delibab.cafeblog.huCsSzhttps://delibab.cafeblog.hu/author/cssz/Te mire vágysz? Vasárnap délután van, és a tegnapi mulatozás utáni enyhén másnapos állapotomnak semmi sem használ jobban, mint hogy írjak valamiről… Csupán egy kérdés, amit nem csak tegnap este, de az elmúlt napokban többször is feltettek nekem: „Te mire vágysz? Ne a hivatalos szöveget mondd, hanem úgy igazából, őszintén!” Egyszerű, érthető kérdés, ugye? Gondolom, a választ kapásból mindenki tudja. Egy pasira, egy nőre, egy autóra, egy új házra,egy utazásra,egy gyerekre, egy kutyára, egy kis borzongásra,egy kis nyugalomra, stb...Csak nekem nem megy ez olyan könnyen? Most éppen arra vágyom, hogy valaki főzzön nekem egy finom gyógyteát, és bújjon ide, amíg megírom ezt az irományt. <a href="https://delibab.cafeblog.hu/files/2018/12/Your-Hearts-Desire-main.jpg"><img class="alignnone size-full wp-image-1045" src="https://delibab.cafeblog.hu/files/2018/12/Your-Hearts-Desire-main.jpg" alt="" width="1920" height="1080" /></a> Az elmúlt hónapokban teljesen belevetettem magam a háromsoros versekbe, mert nagyon élvezem, hogyan lehet mindössze 17 szótagban, 3 sorban, rímek nélkül kifejezni a gondolatainkat. Így egy kicsit elmaradt a blogírás, de most annyi minden kavarog bennem az elmúlt hetek eseményeinek köszönhetően, hogy ezt már nem tudom néhány sorba belepasszírozni. Te mire vágysz? Kérdezték tőlem hol komolyan, hol viccesen, de mindig határozott, egyértelmű válaszra várva. Triviális, már-már közhelyes kérdés, mégsem érték be azokkal a klisés válaszokkal, mint boldogság, szerelem, nyugalom, pénz, munka, stb… Egyre jobban bosszantott, hogy nem tudok normális választ adni egy ilyen egyszerű kérdésre. Szinte hétről-hétre feltette valaki a kérdést, valaki más, mindig valami újra tanítva ezzel. Míg végül lassan csak kirajzolódott bennem, hogy mire is vágyom. De most nem is ez a lényeg. <h2 style="text-align: center">Sokszor azt hisszük, hogy pontosan tudjuk, hogy mire is vágyunk. Mi az, ami a birtokunkban van, és mi az, ami hiányzik. Ismerjük a körülményeinket, a lehetőségeket, és a korlátainkat. Pontosan tudjuk, hogy mi az, amiből éppen elegünk van – jó, és a rossz értelemben egyaránt – és mi az, ami után sóvárgunk. Vagy mégsem? Nagyon sok emberrel találkoztam az elmúlt hónapokban, köztük férfiak és nők egyaránt szívesen osztották meg velem, hogy ők mire vágynak. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyire vagyunk tisztában azzal, hogy ahhoz képest amiben, és ahogyan élünk, a vágyaink mit diktálnak…..Egyáltalán vannak vágyaink? Egyáltalán fel merjük vállalni őket, vagy éppen azt, hogy ezek nem mindig vannak szinkronban azzal, ahogy élünk? Vagy csak szimplán becsapjuk magunkat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva? Tehetetlenek vagyunk, és gyávák, mert nem teszünk semmit a vágyaink megvalósítása érdekében…Vagy felnőttként is csak úgy vágyakozunk, mint egy kisgyerek a vattacukor után…tágra nyílt nagy szemekkel, vagy sírva-toporzékolva….csak már túl késő, mire észhez kapunk? Aztán mire teljesülne, már nem is tudjuk élvezni, csak amiatt bosszankodunk, hogy túl édes és ragacsos.</h2> A beszélgetőpartnereim közül volt fiatalabb, idősebb, szingli, vagy éppen 25 éve házas, gyermektelen, többgyerekes, nagycsaládos,…Éppen annyira más élethelyzetben, hogy jól látszanak a különbségek a vágyak tekintetében. Néhányat közülük, a számomra legérdekesebbeket osztanám meg veletek, hogy aztán mindenki eldönthesse, hogy mennyire egyszerű kérdést feszegetek már megint nagy komolyan, vagy komolytalanul, de annál nagyobb érdeklődéssel. Ádám, 20 éves, egyetemi hallgató Én csak arra vágyom, hogy bebizonyítsam a szüleimnek, hogy nem vagyok olyan szerencsétlen, mint amilyennek gondolnak. Tudom, hogy nem nézik ki belőlem, hogy el tudok végezni egy egyetemet. Be fogom bizonyítani, hogy igenis képes vagyok rá! Hogy engem mennyire érdekel ez a terület? Igazából vannak olyan részek, amik egész érdekesek, de többnyire nem ez hoz lázba. Viszont tudom azt, hogy ezzel jó pénzt lehet keresni, ha tényleg sikerül elvégeznem. Ebben apámnak igaza volt. De nem gondoltam, hogy ennyit kell hozzá kínlódni, és tanulni. Ez azért szívás. Szóval most arra vágyom, hogy a féléves vizsgákat teljesítsem, és végre azt mondják, hogy büszke vagyok rád fiam. Anyám szokta mondani, de apám soha. Nem az a fajta. Pedig nagyon jó lenne. Talán ha egyszer kimondaná, utána már nem is lenne olyan fontos. A legjobban arra vágyom, hogy többé ne kelljen matekot tanulni, de ha most sikerül ez a félév, akkor egy életre elfelejthetem! Meg arra is vágyom, hogy legyen egy jó nőm, akivel jól érezhetném magam. Végre nem úgy néznének rám, mint egy kisfiúra. Roland, 48 éves, házas Mindent elértem az életben, amit csak akartam. Van egy szerető családom, feleség, gyerekek, azzal foglalkozom, amit szeretek. Tényleg, egy szavam sem lehet, mert úgy élünk, olyan formában, ahogy azt elképzeltem 25 évvel ezelőtt, amikor egy családra vágytam. Viszont óriási felelősség és súly van a vállamon, hogy mindezt működtetni kell. Jól működtetni. Anyagilag, fizikailag, érzelmileg, lelkileg. Ez nem mindig sikerült, bevallom neked őszintén. Sokszor éreztem úgy az elmúlt évek során, hogy kívülről hiába tűnik úgy, hogy mindenünk megvan, de belülről mégis hiányzik valami. Ez a valami pedig a szenvedély. Ahogy teltek - múltak az évek, a fiatalságunk legszebb évei, rájöttem, hogy én nem vagyok monogám alkat, de elég bátor sem ahhoz, hogy bevalljam a feleségemnek, hogy külön utakon járok. Szenvedélyes ember vagyok, mohó, és extrovertált. A feleségem éppen az ellenkezője, sokkal nyugodtabb, higgadtabb. Éppen ezért is egészítjük ki egymást ilyen jól. Mégis hiányzik a tűz, a vadság, a rosszaság…a többit nem merem mondani, de szerintem érted. Valahogy kiölte belőlünk a napi rutin, és az állandóság az egymás utáni vágyakozást, kíváncsiskodást, huncutkodást. Igen, ez hiányzik legjobban, miközben nagyon szeretem a feleségemet. Mégis, időnként találkozom más nőkkel is, és van úgy, hogy elveszem magamnak, amit ezek a nők kínálnak. Tudom, ez nem túl erkölcsös, de azt is tudom, hogy nem vagyok az az ember, aki becsapja magát. Ez a kettős élet komoly vívódás számomra, ezért látod rajtam, hogy bár hajszolom az élvezeteket, és keresem az örömöket más nőkkel, de már ez sem nyújt akkora örömöt, mint korábban. Kezdek elfáradni, de igazából nem tudom, mire is vágyom igazán. Fogalmam sincs, hogy mitől nyugodnék meg, és mitől kerülnék abba az egyensúlyi állapotba, amitől jól érezném magam. Mindig kell valami új impulzus, valami új rajongás egy másik nőtől, egy másik nő irányába, ami feldobja a napjaimat. Amitől úgy érzem, hogy lazul a felelősség, amitől úgy érzem, hogy nem vagyok egy átlag férj, egy átlag apuka, hogy igenis, kilógok a sorból. Azt szokták mondani a barátaim viccesen, hogy a kapuzárási pánik helyett én most életközépi lázadásban vagyok a midlife crisis után szabadon, és azt hiszem, teljesen igazuk van. Kitti, 35 éves, egyedülálló Mindig is határozott, karakán nő voltam. Pontosan tudtam, hogy mi akarok lenni, milyen iskolába szeretnék járni, mivel foglalkozni, és hány gyereket akarok. A helyzet az, hogy minden megvalósult eddig, csak az utolsó ponttal vannak elmaradásaim. Igen, a gyerek és a pasi téma az, amiben nem jutok előre. Egy jól prosperáló könyvelő irodát vezetek, már lassan 10 éve. Az egyetem után majdnem hozzá mentem egy olasz fiúhoz, de miután lelépett a barátnőmmel, így enyhén szólva nem lett folytatása a mi kis románcunknak, ami 3 évig tartott. Aztán beleszerettem egy nős pasiba, akinek majdnem 10 évig voltam a szeretője. Most már tudom, hogy itt rontottam el. Elhittem, hogy majd elválik, és csak engem szeret...mekkora egy hülye voltam! Még két másik nője volt rajtam kívül. Azóta sem találtam meg életem szerelmét. Csak alkalmi partnereim voltak, vannak, de már nagyon unom. Míg korábban élveztem, hogy bárkit megkaphatok, akit csak akarok, ma már nem jelent mást, mint biológiai szükséglet. Jönnek-mennek a férfiak az életemben, de nem talál rám az egyetlen, akivel el tudnám hosszú távon képzelni az életem. Akinek a testemen kívül a lelkem is érdekes lehet. Aki meg akar ismerni, és nem csak a felületen kaparászik. Pedig legalább 2 gyerekre vágyom, egy gyönyörű családi házra, egy erős férfira, akire lehet számítani. Akinek jó állása van, egzisztenciája, és családcentrikus. Tudod, találkoztam már annyi féle pasival ez elmúlt évek során, de most úgy érzem, hogy teljesen kiábrándult és csalódott vagyok. A férfiakra nem lehet számítani, és miután szerelmes alkat vagyok, nagyon könnyen be lehet húzni a csőbe. Szóval, a legnagyobb vágyam egy szerető pasi, család, és gyerekek. Csak így lehet teljes, és boldog az életem. Tamás, 38 éves, szingli Mindig másra, ez ugye nem kielégítő válasz? Nézd, én nem az a fajta férfi vagyok, akit egykönnyen igába lehet hajtani. Huszonéves koromban voltam egyszer nős, és most ennek köszönhetem, hogy van egy gyönyörű lányom. Még egy évig sem voltam együtt a feleségemmel, hamar eltávolodtunk egymástól, de igazából soha nem is voltunk annyira közel. Én az az igazi rossz fiú típus vagyok, akitől óva intenek a szülők. Bevallom őszintén, hogy egész életemben csak sodródtam a nagyvilágban. Voltak elképzeléseim, de talán határozott céljaim, vágyaim soha. Ahová sodort az élet, ott próbáltam megtalálni a számításomat, a pénzemet, a munkámat végezni, és ennyi. A többi nem számított. A nők mindig is fontos szerepet töltöttek be az életemben, de mindössze, mint élvezeti forrás. Különösebben nem úgy tekintek rájuk, mint potenciális társ, vagy egyenrangú fél. Szeretem kiélvezni amit nyújt felém az élet, a többi nem érdekel. Nem tudok elköteleződni, és nem is akarok. Nem akarom, hogy én legyek egy családnak a fenntartója. Milyen alapon? Azért, mert én vagyok a férfi? Nekem kell a kaland, a bizonytalanság, a szenvedély, és az őrültség. Az egész életem ilyen, soha nem tudom, hogy mit hoz a holnap. Engem ez éltet. Ezt kevesen tudják elfogadni. Tudom, hogy jól nézek ki, vonzó vagyok, és férfias. A nőknek ennyi elég, megőrülnek értem, és én ezt élvezem. Nem tudom, meddig lesz ez így, lehet, hogy ahogy öregszem, egyszer majd én is érzelmes, és romantikus vénember leszek. Most viszont maradok a megközelíthetetlen szívtipró, és ez így nagyon jó érzés. Éva, 51 éves, szingli Ó te jószagú Atya Úristen! Mi a fenét akarsz te megtudni igazából? Mire is keresed a választ? Nyilván a vágyaink különbözőek, mindig annak függvényében, hogy hol tartunk az életünkben. Vágytam én már családra, gyerekre, majd válásra, aztán csak kalandra, majd újabb szerelemre, és ismét a válásra, a feledésre, őrültségre, nyugalomra, és újra a szerelemre…Most éppen mire is vágyom? Vagy inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy mi volt az, amit minden vágyamban meg akartam élni? Ne félj, nem mondok nagy szavakat. Mindig is gyűlöltem őket. Sokkal inkább kerestem a csöndes visszaigazolásokat, hogy valamit jól csinálok. Hogy valamiben jól döntöttem, akár felfokozott érzelemről, akár szomorú elengedésről, vagy akár munkáról volt szó. A csöndes öleléseket, amiből tudtam, hogy jót szeretek, hogy jól szeretek. A rövid válaszokat, és kérdéseket egyaránt, amiből kiderült, hogy megértő fülekre leltem, és nem falra hányt borsó volt minden. Hogy nem volt hiába se jó, se rossz, csak meg kellett élni, hogy végül azt kapjuk, amiből építkezhettünk. Hogy megtanuljuk, hogy ami rombol, az nem lehet a mienk. A csöndes nevetéseket, vagy a harsány kacagásokat, ami felszabadított bennem minden gátlást, hogy elhiggyem, nem olyan komoly ez, mint amilyenné mi tesszük. <h3 style="text-align: center">Sokkal inkább keresem most a visszafogott érzelmeket, a nagy szavak helyett. A harmóniát az elsöprő szenvedély helyett, a nevetést és a humort mindig, mindenek felett. Nem várok semmit, amit én magam nem adhatok. Nem másoktól teszem függővé a saját boldogságomat, és nem akarok én egyedül mások boldogságának a motorja lenni. Arra vágyom, hogy ne essek végre túlzásba, ha valami túlmutat a vágyaimon, és ne essek kétségbe, ha elérhetőnek vagy éppen elérhetetlennek tűnik. Sokszor tényleg elviselhetetlen amiben élünk, és ugyanakkor elviselhetetlenül könnyű is egyben. Nincsenek nagy vágyaim, és ebből nem adok alább.</h3> rich