Ráncsimító – 50+happy

• CsSz
• 2020. augusztus 4. kedd

Ötvenéves lettem én….Úgy izgultam, mint egy kisgyerek…Vajon milyen érzés lesz? A negyvenedik szülinapomon az asztal tetején táncoltam, és a cipőmből pezsgőt ittam. Az ötvenediken pedig fent jártam a fellegekben, szó szerint, egy hőlégballonnal…

Egy ötvenes ráncsimító tudja, hogy elsősorban nem a külső barázdái miatt kell aggodalmaskodnia. Elfogadja és üdvözli az évek alatt gyűlő szarkalábakat. Megtanulja szeretni, és viselni a foltokat, a szeplőket, a súlyos és súlytalan dolgokat, melyek akarva-akaratlanul egyre csak rakódnak kívül-belül… Mostanra felismeri, hogy a lila köd akár sárga is lehet, vagy piros, vagy annyira színes, és elbűvölő, mint egy kaleidoszkóp. Igenis, hagyja magát elbájolni, elcsábulni, elragadtatni. Kezdi megérteni, hogy a legnagyobb simítás belülről jön, bebábozódott hernyóként arra várva, hogy pillangóként végre életre kelljen. Pillangó hatás, a leghatékonyabb ráncszelidítő…

Egy ötvenes ráncsimító lassan megérti, hogy a „ráncfelvarrás” csak ideig-óráig nyújt megoldást. Néha végleg el kell varrni szálakat, hogy tovább tudjon lépni egy magasabb, emelkedetteb szintre. A külső ráncok helyett sokkal fontosabb a belső hullámok elsimítása. Megtanulja, hogy mikor kell égni, és mikor kell elcsendesedni. Mikor kell adni, és hogyan kell elfogadni.  Mi a különbség a vágyakozni és az ágaskodni között. Kezdi  kapisgálni, hogy nem elég csak álmodozni a szerelemről … Nem elég nagy szavakat várni, és nagy szavakat mondani. Mit jelent megélni és megérni, hogy ki az, aki fontos és ki az, aki koncos… hogy nem baj, ha kócos, sőt, csak legyen csókos. Nem baj, ha cserfes, ha lelkes, ha más, mint a többi, hogy elfogadás nélkül nincs semmi.   

Egy ötvenes ráncsimító felismeri, hol van rá szükség és, azt is, ha már felesleges. Elfogadja, hogy a változás elkerülhetetlen, és leragadni nem lehet. Humor nélkül nem érdemes, hogy a vidámság is folyékony kenyér, hogy belső mosoly nélkül jön a kiszáradás, hogy melegség nélkül állandó a vacogás.   

Hiszi, hogy csalárd helyett család, hogy borít helyett barát, hogy távolság helyett közelség, hogy bezártság helyett nyíltság, hogy kifogás helyett kézfogás, hogy bánat helyett boldogság. Hogy a figyelem legalább olyan fontos, mint a fegyelem, hogy a szabadság nem szabhat határt, hogy a ragaszkodás nem mindig béklyó, hogy agyalás helyett ölelés.  Sok ölelés. Ráncsimító.

Ötvenéves lettem én –

meglepett – e szívzuhanás

fene

bánja

kincs, mit ajándékba kaptam

e megszürkült peremen

tőled

nekem.

Ötven évem elszaladt,

kevés mi volt, alig maradt

hiszek,

bennünk.

Lehettem volna énekes,

nem ily filozófikus vadóc

csacska

fruska.

De nem lettem, mert Debrecenben

se színház, se egyetem

nem takart

nem akart.

Tanított buzgón, felnőttre formált

ifjonti véremmel,

a szív

megtelt,

kivont karddal tolt előre

küzdésre kényszerítve

egyes

egyedül.

„Te, elmondom százszor, hogy megértsd,

nem leszel fülemüle ág tetején” –

makogsz

vacogsz.

Együtt derül tanár s diák

hogy kislány nem deszkát koptat ma már

csak száll

csak száll…

Maradék életemben rád

fogok nem akárhogy

vágyni,

várni!

SZÜLETÉSNAPOMRA    

Harminckét éves lettem én –

meglepetés e költemény

csecse

becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelelt

s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!

Lehettem volna oktató,

nem ily töltőtoll koptató

szegény

legény.

De nem lettem, mert Szegeden

eltanácsolt az egyetem

fura

ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért

a „Nincsen apám” versemért,

a hont

kivont

szablyával óvta ellenem.

Ideidézi szellemem

hevét

s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,

nem lesz tanár e féltekén” –

gagyog

s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,

hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

sekély

e kéj –

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

taní-

tani!

József Attila -1937. április 11.