![]()
Ötvenéves lettem én….Úgy izgultam, mint egy kisgyerek…Vajon milyen érzés lesz? A negyvenedik szülinapomon az asztal tetején táncoltam, és a cipőmből pezsgőt ittam. Az ötvenediken pedig fent jártam a fellegekben, szó szerint, egy hőlégballonnal…
Egy ötvenes ráncsimító tudja, hogy elsősorban nem a külső barázdái miatt kell aggodalmaskodnia. Elfogadja és üdvözli az évek alatt gyűlő szarkalábakat. Megtanulja szeretni, és viselni a foltokat, a szeplőket, a súlyos és súlytalan dolgokat, melyek akarva-akaratlanul egyre csak rakódnak kívül-belül… Mostanra felismeri, hogy a lila köd akár sárga is lehet, vagy piros, vagy annyira színes, és elbűvölő, mint egy kaleidoszkóp. Igenis, hagyja magát elbájolni, elcsábulni, elragadtatni. Kezdi megérteni, hogy a legnagyobb simítás belülről jön, bebábozódott hernyóként arra várva, hogy pillangóként végre életre kelljen. Pillangó hatás, a leghatékonyabb ráncszelidítő…
Egy ötvenes ráncsimító lassan megérti, hogy a „ráncfelvarrás” csak ideig-óráig nyújt megoldást. Néha végleg el kell varrni szálakat, hogy tovább tudjon lépni egy magasabb, emelkedetteb szintre. A külső ráncok helyett sokkal fontosabb a belső hullámok elsimítása. Megtanulja, hogy mikor kell égni, és mikor kell elcsendesedni. Mikor kell adni, és hogyan kell elfogadni. Mi a különbség a vágyakozni és az ágaskodni között. Kezdi kapisgálni, hogy nem elég csak álmodozni a szerelemről … Nem elég nagy szavakat várni, és nagy szavakat mondani. Mit jelent megélni és megérni, hogy ki az, aki fontos és ki az, aki koncos… hogy nem baj, ha kócos, sőt, csak legyen csókos. Nem baj, ha cserfes, ha lelkes, ha más, mint a többi, hogy elfogadás nélkül nincs semmi.
Egy ötvenes ráncsimító felismeri, hol van rá szükség és, azt is, ha már felesleges. Elfogadja, hogy a változás elkerülhetetlen, és leragadni nem lehet. Humor nélkül nem érdemes, hogy a vidámság is folyékony kenyér, hogy belső mosoly nélkül jön a kiszáradás, hogy melegség nélkül állandó a vacogás.
![]()
Hiszi, hogy csalárd helyett család, hogy borít helyett barát, hogy távolság helyett közelség, hogy bezártság helyett nyíltság, hogy kifogás helyett kézfogás, hogy bánat helyett boldogság. Hogy a figyelem legalább olyan fontos, mint a fegyelem, hogy a szabadság nem szabhat határt, hogy a ragaszkodás nem mindig béklyó, hogy agyalás helyett ölelés. Sok ölelés. Ráncsimító.
Ötvenéves lettem én –
meglepett – e szívzuhanás
fene
bánja
kincs, mit ajándékba kaptam
e megszürkült peremen
tőled
nekem.
Ötven évem elszaladt,
kevés mi volt, alig maradt
hiszek,
bennünk.
Lehettem volna énekes,
nem ily filozófikus vadóc
csacska
fruska.
De nem lettem, mert Debrecenben
se színház, se egyetem
nem takart
nem akart.
Tanított buzgón, felnőttre formált
ifjonti véremmel,
a szív
megtelt,
kivont karddal tolt előre
küzdésre kényszerítve
egyes
egyedül.
„Te, elmondom százszor, hogy megértsd,
nem leszel fülemüle ág tetején” –
makogsz
vacogsz.
Együtt derül tanár s diák
hogy kislány nem deszkát koptat ma már
csak száll
csak száll…
Maradék életemben rád
fogok nem akárhogy
vágyni,
várni!
SZÜLETÉSNAPOMRA
Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
József Attila -1937. április 11.
Kommentek