Felszínes románc egy ismeretlennel? Minek? Még a szemébe se tudok belekapaszkodni rendesen. Mikor keveredtünk össze, és milyen elgondolásból? Majd elfelejtettem, hogy csak az ösztönök társas játékát játsszuk közös megegyezéssel, aminek nem keressük sem az értelmét, sem a játékszabályzatát, mert egyszerűen nincs. Csupán azért csináljuk, mert élvezetes, vagy legalábbis annak akarjuk megélni.
Igen, így is lehet, hiszen látod, fizikailag valahogy olyan, mintha lenne valami. Közben csak a semmit görgetjük, mert ez azért majdnem olyan jó, mint a valami, és persze kínosan ügyelünk arra, hogy nehogy tovább lépjünk a semmi határain, mert azzal már megszegnénk a semmire vonatkozó ki nem mondott eskünket. Ugye milyen viccesen hangzik? Mindenki úgy tesz, mintha elfogadná, ezt a hiánypótló vakvágányt, mely sehova sem vezet. De miért is kell mindig valahova tartani? Mindenki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy nincs itt semmilyen lelki kiegészülés kérem szépen, csupán a testek találkoznak egy képtelen térben, amit mi teremtettünk. Mindenki úgy tesz, mintha nem lenne egyértelmű, hogy ez is csak önbecsapás. Mindenki próbálkozik – a módszerek, és eszközök tárháza ma már kimeríthetetlen – hogy maximálisan önző módon kinyerje magának azt a testi-lelki táplálékot, ami nélkül hiába szívünk-lelkünk, mégis csak félemberek lehetünk.
Ez a tápanyag pedig nem más, mint a szenvedély. Azt hiszed, hogy csak a testednek van szüksége a szenvedélyre? Fizikailag, lelkileg, szellemileg vonzódunk valakihez, valamihez, és ettől boldogok leszünk. Jó esetben egy személyben választ kapunk az összes szenvedély igényünkre, de legtöbbször egyik-másik tekintetében hiányérzetünk marad. Mert nem vagyunk tökéletesek. Valakinek a lelkét szeretjük, mert akkora szíve van. Valakinek a testét, mert őrülten csinos és vonzó, valakinek az eszét, mert zseniként magaslik ki a tömegből, de ritkán van olyan, hogy ez egy személyben megtestesül. A kérdés az, hogy mennyire vagy szenvedélyes, és mennyire vagy elfogadó, kompromisszum kész? Mennyire vágysz szenvedélyesen a testi, lelki, és szellemi kielégülésre? Neked mi a fontos? Számodra melyik adja a legnagyobb boldogságot? Valakinek éppen elég a testi, és jól elboldogul vele egy életen át. Azok vannak bajban, akik minden fronton meg akarják élni a szenvedélyt, és nehezen veszik tudomásul, hogy az áhított érzéseket, és vágyakat, nem biztos, hogy egy személyben megtalálják.
Sokan egy életre leteszik a nagy esküt, elköteleződnek valaki mellett évtizedekre, majd amikor végül válásra kerül sor, csak annyit tudnak mondani: nem volt már tűz. Elfogyott a szenvedély. Persze olyanok is vannak, akik nem merik feladni a háttérországot, gyerek, pénz, paripa miatt, csupán a fránya szenvedély hiányában. Felismerik, hogy ma már nem kell messzire menni egy kis kalandért. Mondhatni úgy is, hogy szenvedély elérhető áron, kedvező feltételekkel és kondíciókkal, változatos formában, és alakban eladó. Számos felület és eszköz áll rendelkezésre, ahol néhány jobbra vagy balra húzással, jó esetben ingyen, és bérmentve hozzá lehet jutni. Kockázat kevés, élvezet garantált. Mi kell még?
Jöjjön hát néhány lopott óra, ahol minden megengedett. Mindenki megkapja, amire vágyik, a hiányzó szenvedély faktor kiegészítve. Done. Mint egy hiányzó puzzle darab, ami végül a helyére kerül. Valóban? Tényleg a helyére kerül, vagy csak valami helyett kerül felhasználásra? Persze közben mindannyian arra a teljességre vágyunk, amitől végre a semmiből, vagy a félmegoldásból lehetne valami. Az a hőn áhított igazi, teljes kielégülés. Az a mámorító kiegészülés, amikor minden olyan kereknek és tökéletesnek tűnik. Az a valami, amit jó esetben legalább egyszer mindenki átélt. Vagy azzal a személlyel, akiben most már nem találjuk, vagy egy előzőben….akárkivel, valakivel, egy senkivel, vagy a fiatalkori nagy ővel, de egyszer biztos azt hittük, hogy teljes volt a testi-lelki-szellemi összhang. Egy másik férfival, egy másik nővel, akire már nem is emlékszünk, talán velünk együtt tűnt el a süllyesztőben.
Arra viszont egészen pontosan emlékszünk, ami köztünk volt. Arra a szenvedélyre, arra a jó érzésre, amit mindenki kétségbeesve hajszol. Szenvedély. Mennyi minden benne van ebben a szóban. A szenvedés maga, ami csupa vesződés, és felfokozott érzelem. Mégis kívánjuk. Mégis hajlandóak vagyunk érte akár áthágni erkölcsi szabályokat, és normákat is. Hajlandóak vagyunk érte fizetni, magunkat becsapni, vagy akár megalázkodni. A szenvedély nélküli ember olyan, mint a leves só nélkül. Éppen meg lehet enni, de nincs semmi íze.
Sokan döntenek úgy, hogy egy bizonyos kor után lemondanak a szenvedélyről. Nos, én úgy döntöttem, hogy nem emlékként akarom csupán dédelgetni a szenvedélyt, hanem újra meg akarom élni. Sajnos én is azok közé tartozom, akik egy személyben akarnak minden vágyukra kielégülést találni, csak azzal a különbséggel, hogy megtanultam minden egyes területből a kevesebb jót is értékelni. Tanulom a kompromisszumot, tanulom, hogy ne csapjam be magam félmegoldásokkal, és a semmi gyakorlásával.
Az igazság az, hogy kis kifliben akarok elaludni, a karjaiban, belesüppedve, belemerülve. Hallani akarom a szuszogását, a horkolását is. Aztán azt szeretném, hogy hagyjon magamra, és engedjen szabadon. De ne sokáig, mert különben olyan elárvult leszek. Aztán felőlem jöhet a marakodás. Még a veszekedést is kívánom. A kiabálást egymás ellen, a békülős szexet, a megnyugvást adó bókokat, még akkor is, ha fele sem igaz. Mindent akarok, ami több mint ez a semmi. Akkor is akarom, ha fájni fog. Akkor is, ha tudom, hogy túl sok a kompromisszum. Akkor is, ha nem elég okos, vagy nem elég szép. Akkor is, ha néha lelketlen, és nem figyel semmire. Akkor is, ha tudom, sem jövőnk, sem jelenünk nem lehet. Arra a rövid időre is, amíg el nem jön a kiábrándulás ideje. Azt a rövid időt is akarom szőröstül-bőröstül, mert nem tudok meglenni szenvedély nélkül.
Kommentek