„A szerelem (…) nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert. ( Márai Sándor: Az igazi)”
Akiben ennyi szenvedély és tűz lakik, annak nincs szüksége elhazudni az érzéseit. Nincs szüksége hazugságokban ringatnia magát, és a másikat sem, csak hogy megfeleljen valamiféle társadalmi elvárásnak. Valamiféle női-férfi viszonyulásnak, ami mindennek az alapját szokta képezni. Nem lehet a pillanatot megerőszakolni. Nem lehet felruházni többel, mint ami valójában.
Akiben ennyi romantikus vágyódás van a szerelem után, az nem játszhatja el a hirtelen hideg macsós letámadót, csak azért, hogy keményebbnek vagy akár férfiasabbnak tűnjön. Csak azért, hogy imponálóbb és izgatóbb legyen. Amennyiben mégis úgy dönt, hogy felvállalja ezt a szerepet, akkor viszont következetesen ki kell tartania mellette, és hitelesen alakítania a gaz csábítót. Ebbe a szerepbe viszont nem fér bele a szerelmi vallomás első látásra, vagy még rosszabb esetben a kettő kombinálása. Nem lehet egyszerre valaki rossz fiú, és romantikus szerető. A kettő együtt olyan disszonanciát teremt, hogy a vége csak egy élvezhetetlen komédia lesz, amiben senki sem érzi jól magát.
Aki így tud csókolni, az sokkal több teret enged magának, hogy minden területen megélje a szexualitását. Hogy minden formában tudja közvetíteni a férfias energiáit. Aki így tud ölelni, az sokkal több időt hagy az intimitás megélésére. A szemlélődésre, a felfedezésre, a simogatásra, a szagolgatásra.
Aki ennyire magányos és kiéhezett a szeretetre, az nem hazudhatja el, hogy egy röpke boldog órával is beéri. Senki nem hiszi el, hogy az alkalmi élvezetek hajszolása ki tudja tölteni azt az űrt, ami legbelül már ezer éve tátong.
Aki igazából vágyik egy társra, az nem akarja rögtön maga alá gyűrni a kiszemelt áldozatot, hanem meg akarja ismerni. Szépen lassan akarja becserkészni, mint egy igazi fenevadat. Meg akarja adni a módját, hogy felkeltse az érdeklődést. Hogy felkorbácsolja a vágyakat, hogy aztán az idő múlásával egyre nagyobb legyen a vonzás. Szépen lassan tudni akar róla mindent, hogy minél teljesebb legyen az összhang és a harmónia a majdani egymásba borulásban. Hogy mire egyszer csak megkapja az engedélyt a közel harcra, már ne legyen benne semmilyen mesterkélt gondolat.
Aki ennyire céltalanul sodródik az életben, és nincsenek igazából kapaszkodói, az ne akarjon hirtelen úgy tűnni, mint aki képes gyökeret verni. Ne akarjon olyan látszatot kelteni, mint aki képes valaki mellett elköteleződni.
Akinek ennyire csapongó a figyelme, az ne akarjon úgy tűnni, mintha képes lenne figyelni a másikra. Mintha lenne igazi érdeklődés és kíváncsiság a másik iránt. Aki ennyire felületes és átlagos életet él, ne akarjon úgy tenni, mintha a teljesség legmagasabb fokán állna, mindenek és mindenki felett. Ne akarjon nagyobb embernek, és nagyobb elmének látszani, mint ami, és aki. Ne akarjon se szebbnek, se okosabbnak mutatkozni. Ne akarja elhitetni a másikkal, hogy képes gondoskodásával és önzetlen törődésével alárendelni magát egy kapcsolatban. Ne akarja elhitetni, hogy képes megadni mindent a másiknak feltétel nélkül, nem várva érte semmilyen viszonzást.
Aki ennyire szereti magát, és az életét kirakja a kirakatba bátran, ne akarja elhitetni senkivel, hogy képes diszkréten megélni a szerelmet. Hogy képes megadni a másiknak a személyes szabadságot, és nem birtokként ragaszkodni az örömforráshoz. Aki ennyire szereti előtérben helyezni magát, az ne akarja elhitetni, hogy ha kell, igenis képes a háttérbe szorulni önfeláldozóan.
Előbb vagy utóbb dönteni kell, hogy mit is akarunk. Salak vagy sugár leszünk? Vagy felvállaljuk, hogy mindkettő bennünk lakik, és ez így van jól.
„Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.( Márai Sándor: Az igazi)”
Kommentek