Az ölelés jó. Az ölelés kell. Az ölelés már-már lételemünk, mint egy falat kenyér. Mert táplálja az önbecsülésünket, erősíti az immunrendszerünket, kisimítja a ráncainkat, elsimítja a bensőnkben dúló viharokat. Olyan, mint egy varázsszer, amit nem lehet túladagolni. Mint egy pajzs, ami megvéd és betakar. Amire mindig lehet számítani. Ami páncélból van, és áthatolhatatlan, hogy megfelelő védelmet nyújtson.
Az ölelésben benne van a napi gondoskodás, a figyelem, a csak úgy vagyok neked üzenet, a ne csüggedj, hisz nem vagy egyedül, a szerelmes simogatás, az anyai aggódás, a baráti bátorítás, és még mennyi szívet melengető érzés. Legyen az baráti vagy érzéki, családi, vagy hitvesi érintés, minél többször van benne részünk, annál fényesebb lesz a szőrünk. Annál fényesebb lesz a tekintetünk, a tartásunk kiegyenesedik, a járásunk sikkesebb, a hangunk is selymesebb, a szemünkben csillogás, a haragunk hamar elpárolog, és sokkal színesebb a világ, még ha nem is. Akinek naponta van része ölelésben, az sokkal türelmesebb és megértőbb, érzelmileg kiegyensúlyozottabb, szociálisan elviselhetőbb, és az összes elviselhetetlen tulajdonsága ellenére fogyaszthatóbb. Elengedhetetlen a túléléshez és növekedéshez, ez tudományosan kimutatott tény. “Napi 4 ölelésre van szükségünk a túléléshez. Napi 8 ölelés szükséges az élet megtartásához. Napi 12 ölelésre van szükségünk a növekedéshez.” (Virginia Satir pszichoterapeuta)
Akkor kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben. Gyermekként sok-sok dédelgetésre van szükségünk. Nem csak azért, mert szavak nélkül csak bömbölve tudjuk kifejezni az érzéseinket, és valahogy meg kell nyugtatni bennünket. Már a születésünk után rögtön meleg pólyába burkolnak, mózes kosárban ringatnak, anyánk szoptatás közben ölelő karjaiban táplál, és szerencsés esetben családunk összes tagja ölelő-kézből, ölelő-kézbe adja a legkisebb trónörököst. Bármilyen hasfájásunk, fogfájásunk, fejfájásunk van, anya ölelő karjaiban rögtön megnyugszunk.
Ahogy véget ér a felhőtlen gyermekkor, szembesülünk az első pofonokkal, és jó esetben mindig van hova hazatérni egy kis pátyolgatásért. Mindig van valaki, aki egy bátorító öleléssel helyre rakja a lelki világunkat, és biztosít bennünket arról, hogy szeretve vagyunk.
Aztán felnőttként végre beborít bennünket a szerelmi ölelés káprázatos élménye, vagy legalábbis mi így éljük meg. A kezdeti rózsaszín korszakban egészen biztos. Volt egy idősebb kollégám, aki egyszer azt mondta nekem, hogy az első érzéki ölelés egy kicsit olyan, mint az első kézfogás. Nem igazán értettem, hogy ez mit jelent, de aztán szépen lassan, ahogy én is haladtam a korral végül felfogtam. Az első ölelésből eldől, hogy ki hogyan szeret. Van aki erősen, és hosszan ölel, szinte összeroppant, hogy alig kapsz levegőt. Szenvedélyesen szorít, be akar szippantani, és eggyé válni a testeddel. Nem tudsz könnyen kibontakozni a karjai közül, mintha összegabalyodtak volna a fonalak a kosárban, és minél jobban próbálsz távolodni, annál jobban belegabalyodsz. Néha úgy érzed, hogy túlságosan is beavatkozik a személyes intim szférádba, de a forró és vad ragaszkodás ellenállhatatlanul vonzó számodra. Van, aki lágyan, félve húz magához, alig simul testedhez. Szinte hiányérzeted van, és úgy tűnhet, hogy maradt legalább 2 centiméter távolság a testetek között. Óvatos összesimulás, diszkrét, de gyengéd ölelés. Hiányzik belőle a tűz, az odaadás, de mégis benne van a romantikus vágyódás. Van, aki csak hirtelen, de határozottan magához ránt, alig néhány másodpercre. Követelőzve, forrón és röviden, mint aki siet valahová. Versenyt fut az idővel, mintha állandó időzavarban lenne. Erős és megkérdőjelezhetetlen összetapadás, kevésbé romantikus kapcsolódás, de annál erősebb az ösztönös adakozás.
Aztán egy idő után megtanuljuk, hogy „…a szexben is az ölelés a legjobb”. Az érintés, a szeretgetés, a csók, a szavak, a bújás, és a kielégülés csak hab a tortán.
Aki évek alatt jócskán felhalmozott némi minuszt ölelésből, azt szinte fel kell támasztani. Életmentő műtétet kell rajta végrehajtani. Igen, szájból-szájba, újraélesztve, többször kiütni, többször megölelni, küzdeni a feltámadásért. Ilyenkor aztán megy a kapkodás, a kétségbeesett útkeresés, kivel ölelhetnénk át magunkat a napos oldalra? Kinek a kezébe tehetnénk le a már évek óta érintetlen testünket-lelkünket? Kit is tüntethetnénk ki ezzel az életmentő akcióval? Kinek is engedhetjük meg, hogy felébresszen bennünket az ölelés mentes övezetből?
Kinek van meg a napi 4 ölelés? Valljuk be, hogy még akkor sem ölelünk, ha karnyújtásnyira van tőlünk a lehetősége. Mert elfelejtünk spontán ölelni. Mert legtöbbször csak akkor tesszük, ha van valami apropó. Amikor akarunk valamit, amikor örömünk van, amikor bánatunk van, amikor szerelmeskedünk, amikor találkozunk, vagy éppen búcsúzkodunk. Kezdjetek el ölelni! Most! Kezdjetek el csak úgy ölelni! Az ölelés jó. Az ölelés kell. A virtuális ölelés nem ér, a matricák jópofák, de ma már sokkal menőbb az igazi, hús-vér ölelkezés: a reggeli ébresztős, esti elalvós, útnak indítós, haza érkezős, összesimulós, hosszan szeretgetős, bátorítós, vigasztalós, örömködős, pátyolgatós, csak úgy ölelős.
Kommentek