„Akkor leszünk felnőttek, ha a szüleink meghalnak, mondogatja anyám, akinek meghaltak a szülei. Pedig nem. Akkor leszünk felnőttek, ha a mindent elsöprő szerelem megérkezik. Nem a csajok, nem a házasság, nem. Ezeket túl lehet élni. Az igazi szerelem elsöpri az életet, igen.” Cserna–Szabó András
Forró, nyáresti hangulat. Lábam a kavicsos homokban pihen, hideg rozé fröccsöt kortyolgatva olvasom kedvenc könyvemet, testem egy babzsákba süppedve. A nap már lemenőben, éppen a könyvemre veti utolsó sugarait. Olyan gyönyörűen szikráznak a betűk, mintha vörös reflektorral lenne megvilágítva. A háttérben halk zene aláfestésként, és számomra nincs semmi más, csak a kedves sorok, a meleg homok, és a kellemesen bizsergető borocska… Nem, nem igaz. Te is itt vagy mellettem. Érzem az illatod, hallom a szuszogásod, félszemmel látom, ahogy a csajokat vizslatod. Néha megfogod hátul a nyakamat, vagy a combomra rakod kezed csöndesen. Én olvasnék, de te nem hagysz békén. Egyre jobban érzem, hogy már megint belefúrnád magad testembe, ha hagynám.
„Nem vagyunk már gyerekek, de tényleg!’ – vágom szigorúan, kis huncut felhanggal a képedbe. Látszat beletörődés, halk kuncogás, tarkósimogatás végtelenre állítva, és egyre nagyobb forróság. Ezer éve már, hogy mi így együtt. Amikor megismerkedtünk, már akkor sem voltunk tinédzserek. Azóta pedig csak még öregebbek, aszottabbak, betegebbek lettünk. Soha nem bírtuk a nagy szavakat, de néha, egy-egy elérzékenyült pillanatban mindketten vágytunk a mágikus szeretlekre.
„Nem, nem vagyunk már gyerekek, de felnőttek sem!” – válaszolod kis fáziskieséssel, határozott, ellentmondást nem tűrő hangon.
„Tudod, hogy mi vagyunk mi valójában? Felnőtt gyerekek…vagy gyerekes felnőttek, ahogy tetszik. Felnagyított gyerekek, na, ez milyen?
Amikor megismertelek, véget ért a kisfiús korszakomnak, az egészen biztos. Elkezdődött egy másik élet, egy másik dimenzió, egy másik világ. Ahogy magadhoz vontál, ahogy azóta is utánad fordulok, mert imádom azt a riszáló kis fenekedet…Apám mindig azt mondta, hogy egy nő sem ér meg annyit, hogy szenvedj miatta. Majd jön egy másik, akinek még nagyobb melle lesz, és még boldogabbá tesz. Nem volt túl szellemes, és okos sem. Anyám is így gondolta, szegény hamar elment. De azért megjegyeztem, és egy darabig el is hittem, hogy van benne valami igazság. Talán apámat hibáztattam, anyám korai halála miatt, nem tudom. Csak tőled nem tudok szabadulni, ennyi év után sem, ragaszkodom hozzád nyuszifül….
Ezen a ponton ünnepélyesen becsuktam a könyvemet, mert tudtam, hogy ebben a már-már romantikusnak mondható naplementében, valamiféle vallomásnak leszek fültanúja. Talán a bor, talán a fények, nem tudom mi ütött beléd. Holnapra elfelejted, és nagyon bosszús leszel, hogy így kiadtad magadat.
„Apám nem tanított meg rá, hogyan kell a nőkkel igazából bánni. Nem láttam soha, hogy belecsókolna anyám nyakába, vagy átölelné gyengéden. Anyám nem mutatta meg, milyen az, amikor egy nő gondoskodik a szerelméről. Nem tudom, ők szerették-e egymást valaha. Ez volt az én igazi gyerekkorom, és nem is akartam felnőni soha. A házasságomban sem, a fiam születésekor sem, a munkámban sem, soha sem. Egyszer találkoztam egy nővel, és azt hiszem elgyengültem ebben a gyermeki ellenállásban. Te voltál az! Amikor megismertelek, tudtam, hogy nincs mese, lassan fel kéne nőnöm. De csak lassan. Olyan jó, hogy hagytál nem felnőni. Olyan jó, hogy mi ketten együtt még lehetünk gyerekek. Olyan jó, hogy mindent eltűrsz, és mindent megbocsátasz, pedig nálam esetlenebb, és neveletlenebb kölyköt nem hordott hátán a föld. Olyan jó, hogy melletted lehetek férfiként gyerek, gyerekként férfi. Olyan jó, hogy hagysz játszani a férfias játékaimmal, hogy hagysz elvonulni a férfias magányomba. Hogy hagysz életteret a bizonytalanságomnak, hogy nem frusztrálsz felelősségteljes elvárásokkal, hogy egészen egyszerűen békén hagysz. Hogy hagyod, csak úgy megélni a gyerekségünket. Hogy hagyod csak úgy megesni a szerelmünket. Mert ez az, ugye? Szeretsz még? Tegnap láttam a szomszédékat csókolózni a kertben. Pedig már nem fiatalok ők sem, a Józsi már van vagy hatvan éves, a Katit nem tudom. Az a kortalan szépség, mint te. Ugye mi is így faljuk még egymást? Néha azért megijeszt ez az állapot, mert az nem lehet, hogy ennyi éven át engem el tudsz viselni. Az nem lehet, hogy öregségemre fel kell nőni, egy másik nő mellett, azt nem bírnám elviselni. Egy komoly nő mellett!? Na ne!Ugye nem? Szívem! Most már mondj valamit, mert kicsit Shakespeare-i ez a monológ, legalább adj a borodból, az enyém már elfogyott…
Lefagytam, megdermedtem, az esti forróság elillant –e hirtelen tákolt vallomás hallatán, és én csak néztem a morajló tengert, valami jelre várva, hogy majd segít. Nem tudom, mi került a poharába, mert nem szokott ilyen lenni. Lehet, hogy nem is ugyanazt a rosét isszuk?
„Fázom, lassan fel kéne mennünk!” – ennyit bírtam kinyögni, és úgy csináltam, mintha az elhangzott monológ semmi másról nem szólt volna, mint a kerti növények gondozásáról. Mert én már marhára felnőttem, és mindig tudom, hogy kell az ilyen helyzeteket kezelni. Egy frászt! Legszívesebben odabújtam volna hozzá gügyögve, boldogsággal átitatott, elgyengült hangon….de hát, nem vagyunk már gyerekek, ugye? Ennyi év után? Nem viselkedhetünk úgy, mint a kiskorúak? Nem lenne az helyénvaló.
„Ha szerelmes vagy, akkor tökre infantilis leszel, és az intim pillanatok gügyögős meg haddzabáljammegaztahülyefejedesek lesznek. Szeretünk gyerekekké lenni olyankor, mert akkor olyan szabadon nevetős meg olyan felelőtlen minden, mert a másik nem vár el semmit, és megbocsát. Utána persze minden megkomolyodik meg megromlik, mert a felnőttek olyan okosak, hogy az csak na, de addig olyan de olyan jó, csak odabújni a másikhoz, várni a szeretleket, és a másik haját csavargatva elaludni kora délután.” Szalóczi Dániel
Kommentek