Vannak könyvek, amit többször is el kell olvasni életünk során. Számomra ilyen a Szabó Magda naplójának, feljegyzéseinek nyomán íródott Liber Mortis.
Azt mondják, hogy ez egy Halottaskönyv. Szerintem meg Szerelmeskönyv. Beleborzongok mindig, amikor olvasom. Az irónő 64 éves volt, amikor imádott férje, Szobotka Tibor meghalt 1982-ben. Ezután még 26 évig élt szerelme nélkül. Mindent odaadott volna, hogy még egyszer odabújhasson hozzá, ahogy ő hívta, az ő Nyulához, akit rajongva szeretett. Halála után is beszélt hozzá, és persze írta a naplóját. Ezzel is enyhítve azt az óriási űrt, amit az a férfi jelentett számára, aki több mint 34 éven keresztül volt támasza.
Olyan jó olvasni ezeket a sorokat. Most megosztok néhány részletet, erről a szívszorító, soha el nem múlni akaró romantikus szerelemről.
„Tudod a legborzasztóbb az, hogy nem felelsz, hogy nem tudunk beszélgetni. Ezt mindennél nehezebben bírom…szólnék, nincs kinek, nincs kihez…Éjjel átdugom a lábam a nem létező lábadhoz, nem változtatok semmit az ágyunkon…Ha olvaslak, hallom a hangodat. Nagyon sajátságos, de szerelmesebb vagyok beléd, mint bármikor életemben. Nem csak szeretlek. Szerelmes vagyok. Mint akkor, mikor még nem szerettük egymást ennyire, csak szimpla szerelmespár voltunk, vad erotikus erőtérben. Most minden más, erősebb, jobban kötő, de szerelem ez. Lehet, hogy soha senkinek nem tudom megmagyarázni kívüled, mert nem úgy kívánlak, nem azt, és mégis szerelem. Talán mert teljesülhetetlen, mert nem jössz, csak várlak.
Látsz te engem, Nyunya?…A halálod előtti napon a régi pillantással néztél rám, és mosolygott a szemed. A hűség és az imádat, de leginkább az a semmihez se mérhető, édes tisztaság sugárzott újra rám: szeretlek, Agyigó, azt mondtad, mosolyogtad utoljára. És megcsókoltál, félig béna szájjal, ügyetlenül, de meg… Tudod, hogy nem lehetek öngyilkos, mert ki kell harcolnom a helyedet, az igazadat. De látnod kell, mennyire szenvedek, és hallanod kell, amint üvöltve sírok. Tégy valamit, nem normális ez, hogy csak a temetőben érzem jól magam. És nincs erőm mindenhez, értsd meg. Elfogadom, hogy nem láthatlak, de nem beszéltünk meg semmit, hát ki hitte, hogy így mégy el, megnémulva. Legalább érhetően üzenj, legalább érezzem, hogy itt vagy. Legalább érezzem, hogy abból a közegből, ahol vagy, figyelsz…Három órára, Nyúl. Nem jönnél vissza? Nyúl, édesem, szerelmem, felelj!.. Annyira szerettelek, hogy abba nekem kellett volna belehalnom. Olyan kék, csodálatos tiszta szemed volt, a legbecsületesebb, leghűségesebb szíved…nem szerettelek, imádtalak. Én mindent és mindenkit elfelejtettem, akit előtted ismertem, kidolgozta belőlem a szervezetem. Mit meg nem tettem érted, Uramisten, az adóhivataltól kezdve a ravatalozóig, és ez a szerelem adott erőt mindenhez.
Mindig Te voltál minden. Megcsaltam miattad mindenkit, az anyámat is, mert végül is jobban szerettelek nála. Minden embernek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában…
Ha már nem jössz, legalább jelezz, hogy vagy, hogy segítesz, hogy nem hagytad el Agyigódat, hogy meg tudjam valósítani, amit tervezek. Nyunyám, mindenem, életem, hiszen egy halott ír egy halottnak. Annyi altató és idegcsillapító van bennem, ami egy bölényt leterít, és csak írok. Szerettelek. Mindent megtettem érted, szerettelek, minél betegebb lettél, annál jobban…
Mindenki rossz néven veszi, hogy nem vagyok nyugodtabb, to be quite exact: belenyugodtabb. Hát nem vagyok. Özvegy sem. A feleséged vagyok, szerelmem, és akarlak, mert elviselhetetlen nélküled az élet. Legalább álmomban gyere. Üzenj! Mondj valamit! Nem lehet, hogy elhagytál, hiszen annyira szerettél…Ó szeress engem! Mindenki idegen. Mindenki más. Az arcomat a régi, kimosatlan barna ingedbe hajtom, a köntösödbe, szagolgatom a hajhálódat…
A férjem kell, az enyém, az egyetlen férfi, aki hullámhosszára be volt állítva az életem.
Olyan illogikus minden. Nekem az életben semmi sem sikerült: nem lett házam, magamhoz méltó létformám, sose volt elég időm, folyton a nyilvánosság előtt kellett élnem, amit gyűlölök, nem volt nekem más eredményem, csak amit nem is reméltem: a halálos szerelem, a beteljesült boldogság, a Veled való egyesülés. Miért nem tudom elfogadni, hogy vége? Miért nem tudok megnyugodni? Miért az egyetlen, amit értek, a hajtincs, amit levágtam, a fényképed, amelyen rám mosolyogsz. Ó, mennyire szeretlek, mennyire, mennyire, mennyire. Üzenj, szólj, jelezz valamiképpen, üzenj, szívem, éreztesd, amit várok…Ó, ha szólhatnál, ha Veled beszélhetném meg, ami van, jót-rosszat, elpusztulok ekkora magányban. A te gyönge kezed, amelynek két kilót nem volt szabad emelnie, hogy összetartott körülöttem mindent. Mindenki fordítva hitte: én állok, mint a szirt, erős vagyok, bátor. Persze. Csak éppen ott álltál kitárt karral mögöttem, és sosem eresztetted le a karodat. Nyúl, segíts, nem bírom már. Ma egyáltalán nem bírom…
Szilágyi F. megint verset írt hozzám, a kis balatoni házába invitál. Mennyire nevetnénk ketten ezen, így csak dühöngök. Hanyadik ez már, mióta elmentél Agyigódtól? A negyedik ajánlkozás? Isten verje meg, hát nem vagyok elég nyomorult így is?
Szívem, olyan boldogítóan bölcs, csillogó, művelt, nagyszerű vagy: a tanulmányok miatt írom most ezt. Furcsa munka: mintha a szellemeddel szerelmeskednék naponta órákon át, míg olvasom az érvelésedet, az esszéket. Mennyire, milyen nyomorult tehetetlenül szeretlek!”
Kommentek