Minden egyes szakításunk után, amikor kínkeservesen meghoztam a fájdalmas döntést, hogy elhagylak: mintha a szívemet tépték volna ki. Valahol legmélyen tudtam, hogy ez mégis csak átmeneti fázis, menekülésem hosszú rögös útjának csak egy kis állomása. Tudtam, hogy még nem tudlak végleg elengedni, hiszen érzelmeim hálójában vergődtem. A hatásod alatt voltam, a birtokod, a tárgyad, az időtlen játékszered, mint egy igazi marionett figura.
Ügyesen mozgattad a szálakat, hogy számodra élvezhető legyen az előadás. Néha még fájt is, olyan erős volt egy-egy mozdulat, de tehetetlen voltam. Sem szívem, sem szavam nem volt hozzá, hogy elmondjam: ez nagyon fáj, kérlek ne csináld! Egy akaratlan test voltam csupán, amit ide-oda rángathattál. A közönség sem volt túl fényes, de téged ez egyáltalán nem érdekelt. Te csak magadnak akartál játszani, a te szabályaid szerint ment fel a függöny. Az előadásnak azonban most vége. Végleg elszakadtak a szálak, és nincs sem ember, sem semmilyen felsőbbrendű lény, aki meg tudná javítani. Tudtam, hogy előbb-utóbb majd meglazulnak, mert semmi sem tart örökké. Hiába próbáltam bevetni mindenféle akrobatikát, a mozdulataim súlyát te határoztad meg. Nem tudtam könnyíteni rajta. Nem tudtam fenntartani azt az idilli állapotot, ami mindkettőnk számára élvezhető lett volna. Az arcomat is újra kellett festeni néha, mert különben fakó lett és színtelen. Megtörte az idő. Túl sok nyomot hagytál rajta. Hiába volt az a sok vidám pillanat, amikor még tapsolt a közönség is, és olyan könnyedén mozgattad a karjaimat, hogy szinte életre keltek. Kicsit úgy éreztem, mintha élnék. Mintha egy élő ember lennék, szívvel-lélekkel. Úgy mosolyogtál rám, mintha igazi lennék. Mintha hús-vér testem lenne, és néha úgy simogattál, olyan bizsergetőn, hogy már-már elhittem: belém szerettél. Egy tárgyba. Egy babába, akit te hoztál létre. Egy illúzióba, egy ütött-kopott tákolmányba, amibe te leheltél életet. Aztán rájöttem, hogy a tündérmesék ideje lejárt. Egyre kuszább lett minden. Hiába húzogattál jobbra, balra, én mindig ellenkező irányba mozdultam. Nem tudom mi változott, nem tudom mitől vált ilyen kiszámíthatatlanná egy-egy mozdulat. Próbáltam ellent tartani, próbáltam olyan gyengéden, és tehetetlenül sodortatni magamat, mint régen, de te csak rángattál, és sokszor bántottál. Egyre hevesebben, egyre kétségbeesettebben. Egy idő után teljesen összekuszálódtak a szálak. A lábam a nyakamban, a kezem gúzsba kötve, a nyakam kitörve. Valahogy mindig kibogoztuk, valahogy mindig újraélesztettük a kis játékunkat. A mi kis játékszerünket: engem. Valahogy mindig felálltunk. Te voltál a meghosszabbított kezem és lábam. A kezedben volt az egész élettelen kis testem. Minden akaratlan mozdulatomban téged tükröztelek, minden hullámzó előadásunkban téged dicsértelek, minden sikeres nap után téged éltettelek. Velem és általam voltál teljes. Veled és általad voltam tökéletlen. Velem, és általam voltál tele élettel, tele reménnyel. Veled és általad voltam egy éledező bábocska, egy csodabogár Marionett figura.
Csöndesen fekszem az összes többi kellék között, mióta lement a függöny. A por vastagon belepte testemet, zsinórjaim behálóztak más elhasznált játékszereket. Hallgatom a beszűrődő hangokat, ahogy zajlik az előadás. Hallgatom, ahogy tapsol a közönség, a konferanszié harsogó hangján gurguláz: „Hölgyeim és Uraim! A ma este legelbűvölőbb produkciója következik!”
Milyen elbűvölőek is voltunk a kesze-kusza előadásmódunkkal. Milyen furcsák és meseszerűek. Megteremtettünk magunknak egy sajátos kis világot, amit szépen módszeresen hagytunk elpárologni. Amíg azt hittem élek, minden olyan könnyűnek tűnt. Még a sok-sok gyakorlás ellenére sem éreztem izomlázat. Persze, hogy nem! Hiszen én nem is vagyok ember! Elhitetted velem, mint egy nagy varázsló, hogy lehetnék az is. Lehetnék a te szerelmed. A te asszonyod, a te mindened. Elhitetted velem, hogy amit mi játszottunk, egyszeri, és megismételhetetlen.
Most, hogy itt fekszem kissé porosan, kissé megkopottan, már nem fáj semmi. Nincs több szélmalomharc, és nincs több görcsös megfelelni akarás. Nincs több pórázon rángatás, és nincs több édes-bús reménykedés. Nincs fejlámpa, és nincs több attrakció. Olyan jó itt a sötétben megbújni, és biztonságban csak úgy lenni. Csak fekszem, és nem történik semmi. Csak a magamé vagyok, csak magamnak félek. Félek és vágyom, pedig nincs is lelkem. Mire is vágyhatna egy hozzám hasonló figura? Arra, hogy egyszer újra életre kelljen benne valaki, aki lehetett volna.
Kommentek