Ki mutatja, ki nem
ezer színben páváskodni
rongyos kis életet,
tudat alatt, tudat felett
mind megengedett.
Ki valójában őrült,
épelméjűnek hiszi magát,
ki látszólag normális lélek,
csak egy szerencsétlen féreg.
Díszekben tetszelegni,
tollakkal ékeskedni,
kényeskedni, megfelelni,
látszat világban tengődni,
hamisságot kreálni,
hazugsággal hálni,
szépelegni, szépet tenni,
sértegetni, el nem múló harcban
egy alakban, egy testben,
mennyi furcsa forma
látható-tapintható
jegyek, ó Egek, mily
elviselhetetlenek!
Most sírok, látod folyik a könnyem.
Ez a sebezhetős arcom,
inkább újratervezem,
különben sem szép
a lefolyós sminkem.
Most üvöltök, mert megérdemled édes!
Ez az állat arcom,
hagylak sírni, nekem nem fáj semmi,
különben is erős férfi
meg nem inog gyenge női hiszti láttán.
Most cirógatom, boncolgatom
ráncaid homlokodon.
Kisimitíom, elsimitítom,
ez a gondoskodó arcom,
de nem bírom e maszkot
inkább a szemét hurka gyurka,
az mégis csak távolibb
igaz se vót’ móka.
Ki elhiszi, ki nem,
egyszerre lehet
belül értékes és felszínes.
Kicsit kedves és mázos,
vagy akár durva és gázos.
Nagylelkű vagy előzékeny,
kicsinyes vagy közönyös éppen,
kicsit jó és kicsit rossz,
savanyú és édes,
szép és csúnya,
angyal arcú Szörnyella forma,
egyszer jobbra forduló,
máskor balra voksoló,
kecskepásztor, galamblelkű Fehérlófia,
vidám vagy szomorú vasárnap,
soha el nem múló varázslat.
Ki elhiszi, ki nem,
így pulzálunk e tökéletlen térben,
vergődve fényben, sütkérezve szennyben,
soha nem elég jóban új gyönyört keresve,
soha el nem mondott szóval
feltétlen jóra várva,
vágyva az abszolút szépre,
a nyugodalmas éjre,
gondtalan napra, örök mámor táncra,
bízva a végtelen időben,
rejtőzködve, bujdokolva,
csak senki meg ne lássa.
Kommentek