„Volt ő már minden az elmúlt néhány évben: szerencsétlen hülye picsa, sutyerák, számító ribanc, terrorista, minden férfi rémálma, a házsártos feleség, a bakfis lány hisztije és a klimaxos öregasszony egyvelege, aki S-es helyett  L-es bugyit vesz, és azt gondolja balgán, hogy nincs is neki súly problémája.”

“Fázol, várj, betakarlak az éggel

hajadra épül a hímzett csillagok

csokra és holdat lehellek a

szemed fölé.…

ne félj.

Csak a februári egyszerűség

érett most bennem szerelemmé és

teljes vagyok már, mint nyáron

egy zengő égszakadás ! (Radnóti Miklós: Szerelmes vers Boldogasszony napján)

Késő délutáni irgalmatlan meleg nyári nap. A Duna parton ülünk, és meggyes sört iszunk a kedvenc kocsmánkban. Edzés helyett ma lelkizős napot tartunk. Amikor meglátom, már tudom, hogy megint összevesztek. Hosszas sírás és panaszkodás következik. Elmondja, hogy a férfinép milyen lehetetlen alak volt már megint, és előjött belőle az állat. Mindig ezeket a szavakat használja. Ő csak rendszerint valami pitiáner hibát vétett, míg a férfi ismét jól megsértette és végül szakítottak. Istenem, hányszor hallottam már ezt a sztorit! Most is figyelmesen és egy szó nélkül ülök és hallgatok. Látom azt a mély bánatot a szemében, látom, hogy újabb ráncokat növeszt a homlokán. Újabb elkeseredett küzdelem a lelkével, a testével, a józan elmével és tőlem várja a feloldozást.

Miért van az, hogy olyan sok nő hagyja magát megalázni és elnyomni? Miért van az, hogy évekig tűrik a szenvedést, a leszólást, a sértegetést a társaság előtti megszégyenítést, az állandó kritizálást és piszkálást, a birtoklást és zsarnokoskodást? Többször feltettem már ezeket a miérteket, de soha sem kaptam kielégítő választ. Valójában nem is arra vagyok kíváncsi, hogy miért ragadnak bele emberek rossz kapcsolatokba és miért nem tudják elengedni a múltat, hanem inkább arra, hogy a szívük mélyén valójában mi az, amire vágynak? Meg tudják egyáltalán fogalmazni a vágyaikat, vagy az évek óta tartó érzelmi vegetációban és önámító látszatvilágban már maguk sem tudják, hogy igazából mi lenne a legbensőbb vágyuk?

Amikor a sztori útjára indult és még csak az első sörnél tartottunk, akkor viszonylag csöndes belenyugvással mesélte, hogy már megint le sötét bunkózta a pasija. Ez sajnos egyáltalán nem lepett meg, hiszen volt ő már minden az elmúlt néhány évben: szerencsétlen hülye picsa, sutyerák, számító ribanc, terrorista, minden férfi rémálma, a házsártos feleség, a bakfis lány hisztije és a klimaxos öregasszony egyvelege, aki S-es helyett  L-es bugyit vesz, és azt gondolja balgán, hogy nincs is neki súly problémája. Hirtelen csak ezek jutottak az eszembe, de a lényeg az, hogy konfliktus helyzetben  végül mindig bővült a szótár egy újabb szaftos kis jelzővel. A barátnőm elmúlt már negyven, de a folyamatos vegzálásnak köszönhetően, amit ebben a kapcsolatban megélt, szépen lassan 50+-nak néz ki. Eltűnik belőle a kedvesség és vidámság, az a kislányos báj, amivel érett kora ellenére is sokáig rendelkezett. Mindig is irigyeltem érte. Most pedig nem látok mást, mint egy megöregedett, elkeseredett savanyú nőt, aki görcsösen ragaszkodik az ő szeretett elnyomójához, aki nyilván minden körülmény ellenére az ő örök, és megkérdőjelezhetetlen szerelme. Amikor feltettem neki a kérdést, hogy tudja egyáltalán, hogy mi az, amire vágyik, akkor felhúzta a szemöldökét és a vállat vont. Nézett rám elkerekedett szemekkel és közölte, hogy itt az ideje kikérnünk a következő sört. Majd amikor határozottan rápirítottam, hogy szedje össze magát és igenis fogalmazza meg, hogy a jelenlegi helyzettel ellentétben mi lenne az, amitől jobban érezné magát, akkor egyszer csak elkezdett beszélni. Mondta és mondta, olyannyira, hogy közben egészen ránk esteledett. 

Utálom, hogy már megint panaszkodom neked. Szeretnék inkább nevetni, úgy, mint régen! Emlékszel? Amikor annyit nevettünk, hogy fájt az arcunk, és begörcsölt a rekeszizmunk! Mi a fenét akarsz hallani? Igen, belátom, hogy mostanában nem értékelem magam túl sokra. Tudom, hogy ez az alapja mindennek. Ezt akartad hallani? Akkor most remélem boldog vagy! Igen, ne haragudj. Igazad van, ez nem volt szép megjegyzés részemről. A stílusom kissé nyers és pökhendi lett az utóbbi időben. Talán könnyebben menne az önvizsgálat és self upgrade, ha nem azt kellene hallgatnom állandóan, hogy én milyen, sötét, önző, bunkó, szar alak vagyok. Amikor megrökönyödve visszakérdezek, hogy jól értettem-e a szitok szavakat, akkor jó lenne, ha nem az lenne a válasz, hogy melyik részét nem értem, hanem az, hogy bocsi, csak elszállt az agyam. Nem arról beszélek, hogy szavaljon nekem Radnótit és szóvirágokkal halmozzon el, a soha el nem múló szerelmét bizonygatva, de azért kérem szépen! Néha el lehetne venni az élét sok mindennek egy kis kedvességgel és finomítással. Jó érzés lenne, hogy egyenlő félként, emberként és nőként is tisztelne az, akit szeretek. Jó lenne, ha egyáltalán valaki átölelne, csak úgy spontán. Erre vágyom a legjobban.  Csak úgy megérintene, és néha jelezné gyengéden: de jó, hogy vagy! De jó, hogy itt, és velem vagy. De jó, hogy finomat főztél és milyen csinos vagy. Hogy lássam a szemében a büszkeséget és nem csak a megvető pillantásokat, hogy már megint felszedtem néhány kilót.  Hogy nem tekintenék alapvető privilégiumnak az odaadásomat és szerelmemet. Tudom, hogy ez most nagyon prózainak tűnik, de ez van.  Szeretném, ha a szemembe néznének, nem csak akkor, amikor leostobáznak, hanem akkor is, amikor helyette kedves szavakkal bocsánatot kérnek. Már rég volt olyanban részem, hogy bár vérig sértettek, de látom, hogy máris megbánták. Mert csak az indulat beszélt belőlük. Toporogva és szégyenkezve csak arra várnak, hogy legyek olyan nagylelkű és bocsássak meg. Nem kellene sokat várni.  

 Jó lenne, ha valaki megerősítene abban, hogy bár vannak hibáim, de azért nem vagyok olyan rongy ember. Jó lenne, ha végre érezném azt, hogy velem is törődik valaki. Jó lenne, ha érezném a gondoskodást és figyelmet. Talán meg sem hallanám, ha valaki megkérdezné: te mit szeretnél?  Éhes vagy? Szükséged van valamire? Ez így jó lesz neked, vagy inkább valami másra gondoltál? Fázol? Mindjárt betakarlak. Nem kell aggódnod, mert én itt vagyok veled és segítek! Ilyen és ehhez hasonló megnyugtató szavakra vágyom szitok szavak helyett. Jó lenne, ha nem folyton azt kellene hallgatnom, hogy valószínűleg szövegértési problémáim is vannak, azért nem lehet velem szót érteni. Jó lenne, ha valaki értékelné az erőfeszítéseimet és azt, hogy képes vagyok kiszolgálni és megörvendeztetni másokat. Jó lenne, ha végre tartoznék valakihez, és nem csak egy értéktelen, ócska kis tárgy lennék, amit ide-oda lehet pakolgatni. Néha ki az ablakba, néha bedobni a sarokba, néha kifényesíteni, néha letörölni róla a port, néha ágyba vinni, néha kirekeszteni, néha felmagasztalni, néha lehúzni.  Jó lenne, ha lenne közös célom valakivel, ami cinkostárssá tenne bennünket és együtt dolgozhatnánk valamiért. Jó lenne érezni, hogy egy egységet alkotok valakivel és nem azt, hogy általa leszek félember. Hogy nem mindig önmagam kelljen megvédeni, hanem valakivel együtt kiteljesedni. Fejlődni és változni, előre menni, és támogatni. Egymást húzni és inspirálni. Őszintének lenni és mindent kibeszélni. Nem titkokat ápolni, és illedelmesen elhallgatni, hanem szabadon merni kitárulkozni. Nem attól rettegni, hogy túlságosan is sebezhetővé és kiszolgáltatottá válok. Sokat hülyéskedni, és spontán dolgokat csinálni. Nem sokat agyalni és állandóan tudományos alapon dönteni, barátkozni, utazni, szórakozni és élvezni az életet. Nem ragaszkodni mindig a jól bevált sémákhoz és rutinhoz. Kilépni a komfort zónámból, és valami újat létrehozni, amire eddig nem voltam képes. Nem minden sértést és bántást az el nem múló love-ra, és látszat összetartozásra fogni, és eltűrni bármilyen fájó is. Alapvetően szükségem van valakire, igen. Szerelem nélkül nincs értelme, még mindig így gondolom, és most hiába forgatod a szemed! Erről nem vagyok hajlandó lemondani! De szeretném végre megízlelni azt a szerelmet, amiben végre értékelhetjük a másikat és nem csak lehúzzuk. Amiben adunk és nem csak elveszünk. Amibe belefektetünk, és nem csak kényelmesen belefekszünk. Amitől boldogok leszünk, és nem úgy viselkedünk, mint az érzelmileg megnyomorított analfabéták. Amitől felszabadultan éljük a mindennapjainkat és vállaljuk az összes árnyoldalával együtt, mert egyszerűen jó. Azt hiszem ennyi, és most kérek még egy sört.