Mi vagyok én neked?

• CsSz
• 2017. május 23. kedd

„Szeretsz, kérdezte a Vén Rigó? Szeretlek, szólt a Nap. Akkor hát szép lesz a világ, még szebb és még boldogabb.” ( Szabó Lőrinc: Tavasz)

Ide figyelj, te Vén Rigó! Mi vagyok én neked? A napod vagy az éjjeled? Meleg nappalod vagy hűvös éjszakád? A régmúlt szerelem itt ragadt nyoma, vagy a soha el nem múló összetartozás romantikus bizonyossága? Vagy a sohase volt szerelem ábrándos cirkusza?  Talán egy harmóniába vágyakozó zűrös disszonancia? Egy örök álmodozó utazó, akivel egy kocsiban utazol? Egy jó pajtás, akire mindig számíthatsz? Vagy egy csörgősapkás bohóc, aki nem ismer tréfát, hiába piros az orra és nagy a szája.  

Egy biztos vár, ahová mindig tárt karokkal várnak és ahonnan ’jómadár’ módjára elrepülsz? Csók előtted, csók utánad, repüljön, aki bír! Mi az, ami elől menekülsz és mi az, amibe belehajszolod magad? Miben tündökölsz kedvedre és mitől félsz ennyire? Hogy végre megtalálod a lelki nyugalmad? Hogy át kell adnod magad minduntalan? Hogy nincs kibúvó és végre oda kell pakolnod a másik elé az életed? Soha nem adtad ki magad, ugye? Ez olyan félelmetes?

Mondd! Mi vagyok én neked, amikor ezt kérdezed: „Szeretsz?” Kinek a hangján csivitelsz? Mit mondd a belső hangod, mit keresel? Mi az, amire vágysz egyáltalán, Vén Rigó? Milyen bizonyíték kell, és milyen bizonyosság, hogy elhidd végre, rád is süthet még a nap! Mit remélsz, mi lesz a válasz?

Figyelj! Olyan sokszor meg akartam már kérdezni? Mit jelent neked egy éltető sugár? Felmelegszel tőle az utolsó porcikádig, és átjár a bizsergető melegség? Vagy egy csöppnyit elraktározol belőle, éppen csak annyit, hogy meg ne fagyj, majd felvértezve tűzzel, szenvedéllyel, végül mégis elrepülsz a fészkedbe? Hagyod magad felmelegíteni, hogy aztán legyen alkalmad újra fagyoskodni? Ez a kettősség az, ami röpteti az életed? Így tudsz csak szabadon szárnyalni, fészek és fészek között? Nincs itt sehol lélektől lélekig, az csak a versben van, ugye?

Arra gondoltam, hogy most az egyszer elmondhatnád az igazat.Hallhatnám egyszer végre az őszinte hangodat? Nem kell, hogy cifrázd, csak röviden, hogy érezzem, a hangok mögött van a lényeg, amit mondani akarsz. Nem kell trillázni, nem kell hosszan csiripelni, csak elmondani, amit már évek óta el kellett volna mondanod: mi vagyok én neked?

A nappalod vagy az éjjeled? Tudod, ez fontos nekem. Határozottan felmelegítettem a szívedet, vagy csak eljátszottunk a sugárzó energiákkal, mint két idétlen kisgyerek? Volt értelme benne fürdeni, vagy csak úsztunk a fényárral és vártunk valami másra, valaki másra. Mindig többre, valami felemelőre. Valami perzselőbb tűzre, valami felbecsült, idilli fényre.

Többé már nem akarom látni a vergődésed. A röptödben szeretnék gyönyörködni! A szárnyalásodban örömködni, a tollaid közé bebújni, és a csőrödből csemegézni.  Ragyogni és ragyogtatni, ez lenne a vágyam. Adnék neked tüzet, ha nem adtam volna eleget. Adnék neked fényt, ha nem világítottam volna be az életed. Adnék neked sugárzó örömöt és reményteljes vágyat, nem hagynám letörni senkinek sem a szárnyad. Nem hagynám ellopni egy tolvaj szarkának sem a fészkünk. Fiókák nélkül szegényebbek lettünk, mégis, amit beleraktunk, piszokkal, vérrel, küzdelemmel, a legmocskosabb szenvedéllyel: örökre a mienk marad.

Hiába minden károgásod és heves szárnycsapásod, engem el nem riasztott, de most kérlek: többé ne körözz erre, csak úgy! Akkor repülj erre, ha tudod már a választ: mi vagyok én neked? Akkor majd kitartóan kopogtass a csőröddel, te Vén Rigó! Bátran! Addig énekelj, amíg meg nem hallom, hogy mi vagyok én neked…Akkor szép lesz a világ,   még szebb és még boldogabb.