- Március 17. Budapest. Látszólag éppen olyan nap, mint a többi. Kellemes tavaszi zsongás a levegőben. Rengeteg munka az asztalomon, és csak a hétvége közeledte, no meg az esti koncert miatti izgalom tudott feldobni. Ajándékba kaptam a jegyeket, és a barátaimmal együtt izgatottan készültünk az estére. Bevallom őszintén, túl sokat nem tudtam az énekesnőről. Mireille Mathieu. Világhírű sanzon énekesnő, akinek Edit Piaf volt a példaképe. Amit viszont egészen biztosan tudtam, hogy szeretem a sanzonokat. Bár nem tudok franciául, és egy kukkot sem értek belőlük. Van bennük valami szemérmes, nyugtalan szomorúság és szenvedély. Valami megfoghatatlan melankolikus boldogság, vagy inkább boldogtalanság? Egész nap a zenei csatornán nyomultam, hogy lelkiekben ráhangolódjak az estére és némileg felkészültebben menjek oda, ha már ilyen nagy szerencse ért, hogy meghallgathatom őt élőben. Mit tudtam meg róla?
Született 1946. Július 22-én Franciaországban. Éppen, mint én. Mármint a napot illetően. A francia sajtó Édith Piaf utódjának kiáltotta ki. Több mint 9 nyelven, több mint 1 200 dalt énekelt már el és több mint 120 millió lemezt adott el világszerte. Ahogy mondani szokták, már szinte születése óta énekesnőnek készült. Egy 14 gyermekes család legidősebb lányaként 4 évesen énekelt először egy misén. Édesapja kőfaragóként dolgozott és dédelgetett álma az volt, hogy énekes lesz. Ez az álma azonban soha nem teljesült, de lánya mindent megtett azért, hogy megmutathassa tehetségét. A kis Mireille gyerekként egy gyárban dolgozott, hogy tudja finanszírozni a zenei tanulmányait. A pályafutása 19 évesen, 1965-ben kezdődött. A francia pop énekes Johnny Hallyday menedzsere Johnny Stark ismerte fel Mireille varázslatos egyéniségét és tehetségét, és ez után került be egy tévés show-ba, ahol a “Jeu de la Chance” dalával az első helyezést érte el. Így indult az ő csodálatos karrierje.
Ugorjunk vissza Budapestre. A telt házas Sportarénában – nem az egész, csak egy leválasztott rész – pontosan 8 órakor elkezdődött a koncert. A küzdőtéren ültünk, kb. a 10. sorban a rendezői balon. Hatalmas tapssal buzdították az énekesnőt a kezdésre és a mellettünk lévő szekcióban rengeteg francia vendég volt. Mi ekkor még csak visszafogottan tapsoltunk. Az előadás egy vetítéssel kezdődött, amiben a művésznő pályafutását foglalták össze csodás képekkel, filmekkel illusztrálva. Aki esetleg nem ismerte annyira őt, az ebből a kis felvezetésből megtudhatta, hogy milyen sokszínű egyéniség. Kiderült, hogy a világ számos pontján ünnepelt sztár volt az elmúlt 40 évben, legyen az Oroszország, Amerika vagy éppen Németország. Bevallom őszintén, kíváncsian vártam, hogy egy ilyen hosszú és csodálatos pályát maga mögött tudva, el tud-e még bennünket kápráztatni. Éppen ezen morfondíroztam, amikor megjelent a színpadon. Lassan, kissé bicegve jött lefelé a középre helyezett lejtős színpadon. Láthatóan egészségügyi problémával kell megküzdenie, mert a járásában volt egy kis bizonytalanság. Mégis, az egész lénye, és ahogy végül megállt a közönség előtt: az valami királynői volt! Egy alacsony, mosolygós, törékeny hölgy állt előttünk egy egyszerű fekete ruhában, fekete bubi frizurával. A 11 tagú zenekar és a 3 főből álló vokál teljes összhangban és felkészülten álltak mögötte. Mireille magyarul köszöntötte a közönséget és aztán rögtön bele is csapott az estébe. Ahogy elkezdődött az első dal, összenéztünk a barátnőmmel, azzal a „teishallodaztamitén?” című nézéssel. Olyan erő és lendület volt benne, hogy nem akartam elhinni, hogy egy hetvenes éveiben járó művészt hallunk. Egy szempillantás alatt vált kortalanná számomra. Az első részben kissé visszafogottan énekelt, érezhetően tartalékolt a végére. Akkor persze még nem tudtuk, hogy mi lesz a végkifejlet. Minden egyes szám végén virágcsokrokkal díjazták, amit egy biztonsági őr segítségével vittek ki halomszámra. Egészen elképesztő volt az a mennyiségű virágözön, amit az előadás alatt kapott! Már az első rész alatt a könnyeimmel küszködtem. Mondom, egy szót sem értettem az egészből, de pontosan értettem azt a fajta alázatot és szeretetet, amit közvetített. Értettem minden egyes kitartott hangot, ami a lelkem legtávolabbi pontjáig hatolt. Értettem minden egyes kézmozdulatot, amit olyan kecsesen és bájosan használt, hogy a nőiesség csak úgy áradt belőle. Értettem azt a fajta profizmust és felkészültséget, amitől rendkívül fegyelmezetten és közben légiesen tárta elénk az ő világát. Amiben olyan sok szín van, hogy nem áll fenn az a veszély, hogy az első néhány nóta után megunod. Délután, amikor hallgattam a dalait a gépemen, egy idő után úgy éreztem, ez nekem sok. Vagy felvágom az ereimet még egy dal után, vagy lecsókolom valamelyik kollégát a szomszédban. Az egészen biztos, hogy ezt nem lehet több órán keresztül hallgatni, csak úgy. Barátokkal ülve a küzdőtéren. Akkor még nem tudtam, hogy az ámulattól és az elragadtatástól szóhoz sem fogok jutni, nemhogy csókhoz!:) Nem tudom, miért áll közel hozzám a sanzon és a francia zene. Szeretem Piaf-ot is, a különleges hangszíne és talán a szomorúsága miatt. De ebben az előadásban sokkal többre leltem. Egyáltalán nem éreztem belőle ezt a mélabús irányvonalat. Sőt. Sokkal inkább valamiféle harcos tenni akarást, valamiféle romantikus ragaszkodást: a szerelemhez. Igen, hölgyeim és uraim! Ennél jobb felütést nem kaphattam volna egy új korszakhoz! Bizsergető érzés volt, amikor elkezdte a Hymne a l’amour-t! Az egyik kedvencem Piaf-tól. Az ismertebb számok a végére maradtak. A végtelennek tűnő ráadásban – közel 1,5 órás éneklés után! – hallhattuk végre a várva várt, mindenki által ismert: Non, je ne regrette! Ez volt az a pillanat, amikor rám tört a sírás! Az elmúlt hetek, hónapok vagy talán évek összes nyomora előjött belőlem. Nem, nem bántam meg! Sőt. Nagyon boldog vagyok, hogy ott lehettem és hallhattam őt énekelni.
Mireille így vall magáról: „Egy énekesnő életében nem csak diadalok és ráadások fordulnak elő. Vannak napok, amikor az embernek semmi kedve hozzá, mégis el kell indulni. Akkor is mosolyogni kell, amikor a szív nem kívánja valami bánat miatt, amit nem szabad felfedni. Aztán ott van a fáradtság, amit el kell feledni, mert a vörös függönynek mindig fel kell gördülnie. Mit számít a reményét vesztett szív, amikor az örömről kell énekelni! Mit számít a bénítóan ható lámpaláz, abban a pillanatban, amikor kigyulladnak a reflektorok!”
Pontosan ezt éreztem! Nem kell mindig a vörös függöny és a füstgép. Nem kellenek a táncosok, és a színpadi attrakció. Mindennél többet ér, az emberi tartás és a személyes varázs! Mit számít, hogy már nehezen tudsz csak lejönni a lejtőn! Mit számít, hogy néha nem úgy jönnek ki a hangok, ahogy szeretnéd. Egyetlen egy dolog számít: menni előre, és szeretni, amíg csak bírsz. Szeretni azt, ami az életed! Hazugság nélkül, őszintén vállalni önmagad. Sem többnek, sem kevesebbnek tűnni. Örülni a tavasznak, az egyszerű dolgoknak. Amíg csak lábra tudsz állni, foggal-körömmel, szívvel-lélekkel ragaszkodni ahhoz, amit vagy szerencsés esetben, akit szeretsz. Köszönöm az élményt Mireille! La vie en rose!:)
Kommentek