Kezdjetek el ėlni!

• CsSz
• 2016. november 3. csütörtök

“Rá kell ébrednünk, hogy éppoly mélységesen félünk élni és szeretni, mint meghalni.”Ronald David Laing

 Ugye ismerős az a mondat,hogy nem tudja élvezni az életet. De van egy másik kedvencem is, hogy jó dolgában már nem tudja, hogy mit csináljon. A kettő nem ugyanaz, de valahol mégis összeérnek. Megvan az a férfi típus, akinek milliók vannak a párnába varrva és közben a legolcsóbb ezer forintos bort viszi randira? Vagy az, akinek ott áll a garázsban a drága autó, de csak hétvégén veszi elő, hogy ne kopjon. Inkább jár busszal dolgozni és vállalja az ezzel járó kényelmetlenséget. Inkább elmegy vásárolni gyalog, csak hogy spóroljon a benzinen. Ismerek olyan férfit, aki már elmúlt ötven éves, de még soha nem járt külföldön. Még soha nem evett  ízesített joghurtot és nem tudja mi az, hogy Mascarpone. Eszik vagy isszák, vagy egy város, vagy mi? Ez nem vicc. Na és az a nő, aki élére hajtogatva gyűjti a szebbnél szebb fehérneműket és ruhákat, de  soha nem veszi fel mert nincs rá megfelelő alkalom? Vagy az, aki évente egyszer megy el fodrászhoz, amikor  anyák napja van az oviban.  Vagy az a nő, aki egyedül neveli a fiait és inkább hónapokig spórol, magának már évek óta nem vett semmit, csak hogy karácsonyra meg tudja venni az ajándékot a fiúknak? Folytassam? Ismerek olyan tizenéves srácot, akinek egyáltalán nincsenek barátai. Az iskolán és az otthonán kívül nem jár el sehová. Csak otthon ül a gép előtt és zabál. Nem tud kommunikálni, nem tud semmit elintézni és nincsenek önálló gondolatai. Teljesen beszűkült, elszeparált életet él.  Az egyedüli “kapcsolata” a külvilággal, a számítógép. A játékok kínálta fantázia világ, ami mögé elbújhat. Amiben biztonságban érzi magát.  Néha az anyja beléphet a szobájába, de csak akkor, ha beviszi neki a kaját tálcán. 

Búsképű lovagok és elvarázsolt hercegkisasszonyok! Itt az idő, hogy elkezdjünk élni. Most. Elég volt az önsanyargatásból és az önámításból.  A nagyképű dumákból és a kislányos hisztikből. A kiábrándult nyavalygásból és legfőképp az önsajnálatból.  A látszat világból, amiben senki sem az, aminek mutatja magát. Itt az idő, hogy elkezdjünk igazi kapcsolatot kialakítani a valósággal. Nem kütyüket nyomogatni és érzelmeinket matricák formájában közvetíteni. Nem ráírni és lájkolni, hanem egyszerűen elmondani szemtől-szembe: tetszel, hiányzol, szeretlek, kívánlak, gyűlöllek, unlak, stb.

 

 

Nem teóriákat és elméleteket gyártani, hanem egyszerűen és őszintén: ÉLNI. Nem álruhás kalandokba bújni és titkokba burkolózni.  Nem játszmákat generálni és a győztes pozícióért szurkolni. Nem arra várni, hogy mikor vághatunk vissza egy általunk ért sérelem miatt.  Nem attól rettegni folyton, hogy az egész világ ellenünk van és csak rosszul járhatunk. Nem attól remegni, hogy egyszer elfogy a pénzünk és akkor mi lesz velünk? Nem arra várni, hogy valami csoda folytán majd mások megoldják az életünket és biztosítják az örök boldogságot. Nem nyert. Inkább kezdjetek el kibújni a bőrötökből, levetni a régi szakadt gúnyát és mackó nadrágot. Kidobni az elnyűtt papucsot és rendet rakni a ládafiában. Előszedni a szép fehérneműket, és viselni a mindennapokban.  Beszívni a jó muzsikát, mulatni jó társaságban és élvezni a finom bor zamatát. 

 Felvállalni, hogy bár nem biztos, hogy sikerül, de képes vagy belefogni valami új dologba. Ami előre viheti az életed. Felvállalni az érzést, hogy a magány nyújtotta keserédes állapotot képes vagy lecserélni egy kis társas örömre. Nem szeretnéd? Nem hiszem el! Azt mondod okádni tudnál ettől az idilli, romantikus fantazmagóriától? Én azt mondom, gyáva vagy. Félsz. Rettegsz attól, hogy élni kell. Rettegsz attól, hogy szeretni kell. Hogy szeretve vagy. Hogy kapsz valamit, amit nem tudsz visszaadni. Hogy alkalmatlan vagy a nyilvános társasjátékra, hogy valamiben alul maradsz. Mert nem bízol magadban. Mert nem becsülöd magad annyira, hogy elhidd: ez jár neked.  Nem vagy benne biztos, hogy az összes járulékos feladatot és tennivalót akarod-e. Mert csak a boldog vége a kívánatos, de a hozzá vezető út már nem annyira. Rettegsz attól, hogy komoly kérdésekben kell döntened. Rettegsz attól, hogy nem tudsz megfelelni az elvárásoknak. Rettegsz a felelősségtől, az érzelmek kiszámíthatatlanságától. Miután magadban sem bízol, így a másik emberből sem nézel ki túl sokat. Így aztán marad a pillanatnyi élvezetek, örömök hajszolása. Egy röpke kielégüléssel való megalkuvás. Egy kis feltöltődés, amiben jól érzed magad mert megkaptad, ami a testednek jár.

Nem marad benned hiányérzet, hiszen nincs igényed  hosszú távú, élettel teli, szeretetteljes kapcsolatokra. Nincs igényed a gyengédségre és az intimitásra. Mert megkeményítetted már magad annyira, hogy nem jut senki mélyebbre a biztonsági páncélodon. Nem tudod, mit jelent az, hogy törődés. Mert aki egyedül van és magányos, aki évek óta elszigetelve él másoktól, az nem tudja, mit jelent az: törődni a másikkal. Adni, önzetlenül. Adni segítséget, támogatást, lelki tupírt, de csak egy szimpla ölelés is megteszi néha. Nem arra bazírozni, hogy majd a másik kinyögi és elmondja, hogy akar-e valamit tőled?  Majd a másik úgy is mondja, ha valami baja van és segítségre szorul. Aztán majd nagylelkűen eldöntöd, hogy megadod-e, vagy sem. Nem. Úgy adni, hogy saját elhatározásodból felvállalod az érzést, hogy adni akarok valamit. Mert én ezt szeretném és kész.  Mert örömöm lelem benne és örömöt szeretnék okozni annak, akit kedvelek. Nehéz felismerni, hogy mikor van szükség a távol maradásra és mikor van szükség a támaszra egy olyan embernek, akivel már évek óta senki sem törődik igazából. Nekem sem simogatja meg a buksimat senki, akkor én miért is tenném? Én is elboldogulok a problémáimmal, akkor te is elboldogulsz, nem?

Igen. Elboldogulok. Milyen furcsa szó ez. Benne van a boldogság lehetősége, de valami butított, zanzásított változatban. Ennyivel beérjük, tényleg? Most már igazán megmondhatná valaki, hogy mit is kel tennünk, hogy képesek legyünk élni és nem csak elboldogulni? Képesek legyünk szeretni és nem csak szívni egymás vérét. Nem csak dobálózni a szavakkal és játszani egymás érzéseivel. Hogyan is kell ezt a megélés és szeretés dolgot művelni? Legyünk elnézőbbek és nagyvonalúbbak magunkkal szemben? Ne legyünk olyan szigorúak és szőrős szívűek, ha a bensőnk diktálta vágyak még oly elérhetetlennek is tűnnek? Ne legyünk olyan kemények és kérlelhetetlenek? Néha megengedhetünk magunknak egy kis elgyengülést és imádást? Talán igen, még akkor is, ha mi vagyunk a teremtés koronái.  

Szerintem ez nem ilyen véresen komoly történet. Én azt mondom, kapjuk össze magunkat és kezdjünk el beszélgetni, igazából érdeklődni egymás iránt. Csacsogni, dumcsizni, csak úgy csevegni. Ne legyél már annyira kétségbe esve, amikor az utcán vagy a postán egy ismeretlen megszólít. Nem akarja a pénzed, hidd el. Csak magányos, és éppen téged talált meg a mondókájával. Legyél már egy kicsit lazább  és nyitottabb a spontán dolgok iránt. Nem lehet minden pillanatban kontrollálni az életed. Néha becsúsznak hibák, és akkor mi van! Ne tiltakozz annyira a társadalmi normák és elvárások ellen. Ne te legyél mindig a megalkuvást nem tűrő,  lázadó és földön kívüli fura figura. Ne légy megmondó ember, mert az nem szimpi, inkább légy elfogadóbb és meghallgató. Az sokkal vonzóbb az emberek számára. Akarj kedves és vonzó lenni.  Próbálj ki néha más szerepet is. Próbálj ki új dolgokat, kelj korán és minden nap tégy valami jót, amiben örömöd leled. Lehet az egy apróság, nem kell mindig nagy dolgokat véghez vinni. Mikor nevettél utoljára? Úgy szívből, hogy azt érzed nem kapsz levegőt? Amennyiben a válaszod években mérhető, akkor sürgősen be kell iratkoznod valami hahota klubba.

Mikor jártál utoljára étteremben, ahol kiszolgáltak? Mikor kaptál reggelit az ágyba? Egyik reggel elromlott a lift, és kénytelen voltam a lépcsőt használni. Majdnem összeütköztem egy fiatal sráccal, aki egy tálcával imbolygott felfelé. Ínycsiklandozó reggeli volt rajta tükörtojással, sonkával és mindenféle finomsággal. Nem bírtam ki, hogy megjegyezzem: “De jó dolga van a barátnődnek!” Mire ő: ” Most viszek neki először reggelit az ágyba. Megrendeltem a szemben lévő kifőzdében, mert én nem tudom megcsinálni. De ő nem tudja, mert még alszik. Most izgulok, hogy fel ne ébredjen, mire visszaérek. ” Mondanom sem kell, hogy teljesen oda voltam meg vissza. Csak reménykedni tudok, hogy a kislány megfelelően értékelte a srác kedves meglepetését. 

Szóval “csak semmi melodráma”. Nincs más dolgunk mint hogy teljes megelégedéssel élvezzük  ki azt ami van. Nem félteni, tartogatni a vagyonunkat, a rongyos kis életünket valami más alkalomra várva. Nincs más alkalom. Kezdjetek el élni!:)