Azt hiszem 4 éves vagyok és egy kicsit más, mint a többi gyerek. A többiek olyan furcsán néznek rám, amikor meg akarok valakit ölelni a játszón. Nem szeretik. Pedig én legszívesebben mindenkit magamhoz ölelnék. A múltkor kinéztem magamnak egy kis mozdonyt, amivel egy kisfiú játszott, és el akartam venni tőle. Nem adta. Nagyon erősen szorította, hiába ráncigáltam. A fiú elkezdett sírni. Nem értem, miért. Lehet azért, mert belerúgtam? Aztán én is sírtam, meg visítottam hátha oda adja. Gondoltam megölelem, de nem hagyta. Aztán jó nagy zűrzavar lett, mindenki csak kiabált. Az én anyukám, az ő anyukája és csak egyre nagyobb lett a zaj. Nem szeretem a zajokat. Ilyenkor be szoktam fogni a fülem, hogy ne halljam annyira. Akkor már nem olyan félelmetes.
Amikor még sokkal kisebb voltam, mindenki beszélt hozzám de én nem tudtam válaszolni. Hallottam, amikor anya azt kérdezte: “Annácska, mi a baj? Miért nem eszel drágám?” A fejemben tudtam a választ, hogy azért nem, mert furcsa szaga van. Sok kérdésre nem adtam választ és ezért anya gyakran szomorú volt. Apa meg ideges. Miközben én mindenkit meg akartam ölelni vagy meg akartam karmolni, nem tűrtem ha valaki hozzám akart érni. Anya mindig megfogta a kezem, amikor az utcán sétáltunk. Olyan erősen, hogy úgy éreztem nem kapok levegőt. Egyszer sikerült kihúznom és gyorsan elszaladnom, de jött egy autó ami csikorogva állt meg az úton. Megint nagy kiabálás lett. Visítottam és megijedtem, hogy bántani akarnak. De nem akartak, csak valami történt az úton és én nem tudtam, mi lesz.
Figyeltem a hangokat és a zajokat. Rájöttem, hogy én is tudok ilyet csinálni. Elkezdtem őket utánozni. Volt egy néni, aki gyakran eljött hozzánk, meg akart ölelni, és azt mondta: “Annácska, meg foglak tanítani beszélni, jó?” Én csak bólintottam, hogy jó, és egy pillanatra a szemébe néztem. Milyen szép szeme volt! Mosolygós és kedves. Hasonlított anya szeméhez. Nem szeretek az emberek szemébe nézni, de olyan kedves hangja volt, hogy kíváncsi voltam rá. Ugrált velem az ágyon és egyszer csak megfogta a kezem. Nem volt olyan rossz, de egy kicsit azért féltem. Mégis, neki hagytam, mert együtt ugráltunk olyan magasra, hogy csak na. Anya kiabált, hogy hagyjuk abba mert beszakad az ágy. A néni meg csak nevetett, velem együtt. Azt hiszem, ő a barátom. Más hangon beszélt, mint a többi nagyok. Mindig azt kérdezte amikor találkoztunk :”Hogy vagy drágám, megfoghatom a kezed?” Felismertem a hangját, mert szerintem ő is más mint a többi. Jó szaga van és szép a ruhája. Épített velem legóból házat és közben énekelgetett. Rajzolt nekem virágot és mesét is olvasott. Felült velem a motoromra – persze nem igazából – és bújócskáztunk. Aztán ugráltunk és ugráltunk, visítottunk és szaladgáltunk. Én nem tudok sokáig egy dolgot csinálni. Igazából, nem tudok csinálni semmit. Nem tudok rajzolni, csak össze-vissza húzogatom a ceruzát. Szép színes, olyan mint a szivárvány. Nem tudok másokra figyelni, mert akkor nagyon elfáradok. Szeretem, ha mindig ugyanúgy történnek a dolgok és nincs semmi, ami kizökkent a napi rutinomból.
Amikor nem az van, amit én szeretnék, akkor szörnyen érzem magam. Úgy érzem, bántani akarnak és valami rettenetes dolog következik. Ilyenkor hirtelen sötét lesz és felerősödik valami furcsa hang a fülemben… Elkap a félelem, hogy most valami megváltozik és én nem tudom mi fog történni. Nem tudom, hogy mi lesz ha nem kapom meg a joghurtot a hűtőből? Mi lesz, ha nem tudom megnézni a kedvenc mesémet? Ilyenkor visítok, hogy mindenki megértse mennyire félek és egy kicsit enyhítsek a zúgáson a fülemben. Ezzel próbálok üzenni, hogy “Hahó, hát nem értitek milyen nagy bajban vagyok?” Nem értik. Csak azt mondogatják mindig, hogy ne legyek rossz kislány és fogadjak szót. De én nem tudom, ez mit jelent.
Sorba rendezem a cipőket az előszobában és az edényeket a konyhában. Én így játszom. Sok játékom van, de többségüket már rég tönkre tettem. A könyveket szeretem lapozgatni és nézegetni, de nem tudom mi van bennük, anya hiába szeretné nekem elolvasni. A lapokat széttépem, mert nekem így jó. Minden játékban van valami szerkezet, ami engem érdekel. Van egy zenélő macim. Illetve csak volt. Szét kellett szednem, hogy lássam mitől ad ki hangokat! Ma már ott hever a játék kupac mélyén és többször nem zenél.
Most egy új oviba járok. A másik helyen nem értették, ki vagyok én. Nem szerettem ott a fényeket. Túl erősek voltak. A hangokban is furcsa zörejt hallottam, nem hozzám szóltak. Anya gyakran sírt és én hiába öleltem meg, csak még jobban megríkattam. Akkor még egyáltalán nem tudtam beszélni. Nem tudtam elmondani, hogy nem akarok játszani másokkal és nem akarok aludni. Nem akarok kimenni az udvarra és nem akarok enni. Csak visítottam, de ezt nem szeretik a nagyok.
Addig-addig füleltem és hallgatóztam, amíg rájöttem, hogy tudok hangokat kiadni. Először csak utánoztam a szavakat, és mindig megismételtem amit hallottam. Olyan voltam mint egy kis papagáj. Ma már ki tudom fejezni magam és el tudom mondani: “Apa, nadon szeeetlek!” Sokan még mindig nem értik, hogy mit magyarázok, de nekem nagyon jól esik, hogy elmondhatom végre, mit érzek.
Az új oviban szeretem a fényeket. Csönd van. Nincsenek hangos zajok. Kedves nénik várnak és van saját kuckóm, ahová elvonulhatok. A többiek is olyanok mint én, kicsit furcsák. Van új barátom, aki megfoghatja a kezemet. Már ott alszom és anya mindig jön értem, amikor felébredek. Mostanában kevesebbet sír és gyakrabban nevet. Láttam, amikor apa megölelte és anyának ez jó volt. Egyre ritkábban mondják, hogy legyek jó kislány és fogadjak szót. Megtanultam a színeket, tudok egy kicsit számolni és a pálkatapéter a kedvenc dalom. Néha kimerészkedek egy másik fényre és egy másik úton, de olyan jó, hogy mindig visszatérhetek az enyémhez. Olyan jó, hogy anya és apa szeretnek engem. Még akkor is, ha egy kicsit furcsa vagyok. Ez az én világom és jó lenne, ha nem félnétek tőlem annyira. Jó lenne, ha észrevennétek, hogy én is csak egy gyerek vagyok. Bár nem hasonlítok a velem egykorúakra, de sok tekintetben ugyanazok az érzések és gondolatok élnek bennem is. Amikor rosszat teszek, érzem, hogy most megbántottam a másikat, de nem mindig tudom, hogy mi a helyes és mi a nem. Nem mindig tudok bocsánatot kérni és lelépni a saját ösvényemről. Túl nagy a szakadék az én világom és a ti világotok között. Mostanában egyre többször kapok dicséretet, hogy milyen ügyes voltam. Egészen pontosan értem, hogy ez mit jelent. Ilyenkor boldog vagyok és úgy érzem, repülni tudnék. Felugrom az ágyra és csak ugrálok, ugrálok, magasra, egyre magasabbra…
„Próbáld az autizmusomat nem egy képesség hiányaként, hanem egy másfajta képességként felfogni. Ne az autizmus húzta határokat nézd, hanem a sok jót, amit kaptam tőle.”
/Ellen Notbohm: Tíz dolog amit minden autizmussal élő gyermek szeretné, ha tudnál/
Kommentek