A mi világunk

Most eltűnök hirtelen. Törlöm magam. De minimum felfüggesztem. Te próbáltad már? 🙂

Emlékszel még milyen volt az életed közösségi média nélkül? Emlékszel még azokra az időkre, amikor a fölös perceidet, nem arra fordítottad, hogy céltalanul görgettél a semmibe? Amikor nem osztottad meg a nagyvilággal, hogy: mit reggeliztél, mit főztél, milyen szépen fejlődik a gyerek napról napra, mit kaptál ajándékba, mit tettél a testeddel, mennyire szeret a pasid, mennyire egyedül vagy, mennyire boldog, mit hallgatsz, mit nézel, mire vágysz és egyáltalán ki vagy te?

Amikor nem azon görcsöltél, hogy melyik képet publikáld a nyilvánosságnak és azt fél órán belül hányan lájkolták?Amikor nem játszottál megmondó embert, aki tudományos alapokon hozzászól olyan témákhoz, amihez semmi közöd? Amikor nem küldtél fényévnyi távolságra került, rég elfelejtett, távoli ismerősöknek névnapi/szülinapi köszöntést? Amikor nem azzal voltál elfoglalva, hogy megnézd az expasid/exbarátnőd profilját minden nap, attól rettegve, hogy mikor tűnik fel az új partner? Amikor nem attól voltál kiborulva, hogy a szomszéd házaspár már megint elment melegebb éghajlatokra nyaralni a tél kellős közepén, miközben te 3 műszakban nyomod a gyárban? Amikor nem kaptál ismeretlenektől vissza nem térő üzleti ajánlatot, ami csak most, csak neked elérhető? Amikor nem léteztek bugyuta applikációk, amiben  néhány kattintással máris egy magasabb szintre léphetsz?  Amikor nem az volt a humor csúcsa, hogy mémek és idétlen videók árasztották el a földkerekséget? Amikor nem innen értesültél a legföbb hírekről, miszerint celebék házassága éppen most megy tönkre, percről-percre. Amikor nem kaptál kínos üzenetet, amiben régi szeretők, szerelmek próbálnak  megbökni, vagy bármilyen formában kapcsolatba kerülni veled? Amikor nem érezted a szégyent, ha nem válaszoltál 1 percen belül, ha valaki rádírt? 

Megpróbáltam visszaemlékezni a háló fogsága előtti múltra. Valószínű, hogy nem volt ennyi fölösleges percünk. Vagy ha mégis, akkor az nem tűnt fel. Helyette tanultunk, dolgoztunk, beszélgettünk, olvastunk vagy csak úgy együtt lógtunk. Az üresjáratok nem tűntek olyan kínzónak. Kibírtuk, ha úgy kellett sorba állnunk a postán, hogy közben nem nyomogattuk a telefonunkat. Senkit nem érdekelt, hogy mit evett a szomszéd macskája és kibírtuk, ha csak késve tudtuk meg, hogy 2 új foga van a fölöttünk lakó ikreknek. Fotót maximum a személyinkbe vagy a jogosítványba tettünk közprédává, de ott nem volt túl sok választásunk, hogy végül melyiket publikáljuk. A családi albumba pedig csak azokat gyűjtöttük, ami számunkra sokat jelentett( photo editor nélkül is) és nem azért, hogy ország-világnak megmutassuk milyen szépek vagyunk, hanem azért, hogy megőrizzük az emléket. A véleményünket akkor is elmondhattuk, csak éppen kétszer is meggondoltuk, hogy mit mondjunk. A valóságban sokkal nehezebb érvelni, mert a szavakon túl az érzelmek, indulatok, gesztusok is befolyásolnak. A valóságban nehezebben konfrontálódsz és lehet, hogy kerülöd a konfliktust a békesség kedvéért, de minimum becsomagolod a mondanivalódat. 

A valóságban csak a közeli hozzátartozókat, barátokat köszöntjük az ünnepi alkalmakon. Velük tartod a kapcsolatot és tőlük vársz törődést, figyelmet. A többiek, akik a perifériára szorulnak az évek során kikerülnek a bizalmi körből és nem várod el, hogy jelen legyenek az életedben. Az nem lenne igaz. A valóságban csak reménykedhetsz, hogy nem találkozol véletlenül a régi partnerrel. Nem rágod ezen magad nap mint nap, és főleg nem nézegeted a rólatok készült képeket esténként magányodban bőgve, egy üveg bor társaságában. A valóságban csak azt látod, hogy az emberek élik a hétköznapi életüket. Azt hallod, hogy mit vettek, hova utaznak és éppen mennyire megy a szekér. Ez nem ugyanaz, mint amikor ezt fotókkal és egyéb hangulatjelekkel megszerkesztve alá is támasztják. Mondani bármit lehet, na de publikálni és felvállalni? Igazi fotókkal és mosolygós jelekkel? Ez az igazi, nem? Az utcán nem szólítanak le, hogy felajánljanak egy vissza nem térő befektetést vagy egy fotó sorozatot, arra hivatkozva, hogy rendkívül fotogén vagy és szimpi. 

Azt hiszem régen, az ugróiskolán és a tollaslabdán túl, a focin és a sakkon kívül még számos olyan játék létezett, amivel közösen tudtunk játszani. Együtt és élő közvetítésben. Igazából megérintettük egymást, igazából nevettünk és sírtunk. Tanultunk a hibáinkból és együtt formálódtunk, játékosan. Vicceket meséltünk és nem csak a Hahotából, hanem csak úgy magunktól sztorizgattunk. Nevettünk egymáson és magunkon is tudtunk, ha éppen úgy alakult. Nem volt semmilyen kényszer vagy nyomás, hogy eljussunk egy magasabb szintre. Már akkor is fontos volt a győzelem, de sokkal fontosabb a játék és az együtt töltött idő. Értékes volt egy jó beszélgetés és képesek voltunk egész mondatokban kifejezni magunkat. Nem mondtuk el fűnek-fának, hogy éppen mi a hasfájásunk és mégis kibírtuk. Túléltük a bánatot, az egyedüllétet és még a boldogságot is meg tudtuk élni.

Nem az volt a fő elfoglaltságunk, hogy milyen világot kreáljunk magunknak, hanem az, hogy csak éljünk a mi saját világunkban. Volt egy világunk, ami csak a mienk volt. Csak azok ismerték, akiket beengedtünk. Ebben a világban egész jól éltünk. Posztok, lájkok, kommentek, chat nélküli cudar élet volt ez. Nem az volt a boldogságunk fokmérője, hogy a sokaság mit gondol rólunk. Volt egy szűkebb kör, amiben egész komfortosan mozogtunk, felhajtás  és csinnadratta nélkül.

Olyan rég volt, hogy már alig tudom felidézni. Most mégis teszek egy próbát, mert kíváncsi vagyok, hogy mi történik. Igen, nincs tovább. Törlöm magam és aztán lássuk, hogy mennyiben változnak meg a kapcsolataim? Mennyiben változik meg a napi rutinom és milyen hatással lesz ez rám? Vissza a való világba, vagy inkább a múltba? Mindig is vonzódtam a múltbéli dolgokhoz, na és  persze mindenhez, ami igazi.