Csebab. Tudtad, hogy apáddal így becéztünk, amíg a pocakomban voltál? A vezetéknevünk első szótagjait raktuk össze, amíg ki nem találtuk a nevedet. Azt akartam, hogy legyél valaki, már az első pillanattól kezdve. Nem csak egy baba, egy pocaklakó, meg ilyen cukiságok. Csebab, ez lettél te. Egy igazi szerelem gyümölcs, akarom mondani szerelem zöldség. Még sehol sem voltál, csak egy babszemnyi élet bennem, de attól a pillanattól kezdve egy másik ember lettem. Amikor először megmozdultál, ott belül, akkor vált számomra egyértelművé, hogy tényleg létezel és növeszted az indáidat. Úgy döntöttem, én is indákat növesztek, veled együtt. Szeretet indákat, amivel már születésed előtt rendesen körbefontalak.
Hogyan is írhatnék túláradó érzelmek nélkül, tárgyilagosan? Amikor rólad van szó, amikor neked van születésnapod. Hogyan is írhatnék elfogultság nélkül? Hogyan adhatnám vissza azt az örömöt és büszkeséget, amit érzek? Hogyan tudnám elmondani közhelyek nélkül milyen emlékek, gondolatok kavarognak bennem most, amikor átléped a felnőttség küszöbét?
Amikor megszülettél egy 4 kilós óriásbébi voltál. „Kicsi a mama, nagy a baba” – ezt mondták az orvosok, így egy bravúros császári metszéssel jöttél erre a világra. Még érzem a kórházi illatokat, emlékszem a pillanatra, amikor az intenzíven próbáltam először felállni a műtét után. Nagy volt a tét, csak akkor mehettünk le közös szobába, ha képes voltam talpra állni és járni. Emlékszem a nővérke döbbent arcára, amikor hozta szoptatni a gyerekeket, és a futószekérről (bocsi, én csak így hívtam) leemelték a legnagyobb csöppséget és aztán megjegyezte viccesen: „Kicsi a mama, nagy a baba?”
Tudod, most is így érzem. Te egyre nagyobb leszel, amíg én megmaradok kicsinek. Jól van ez így, csak a szeretet indáink is megmaradjanak ilyen erősnek. Most mondhatnám, hogy emlékszem a fontos pillanatokra az elmúlt 18 évből. De arra mindenki emlékszik. Amire én emlékszem, inkább azok a meghitt és jelentéktelennek tűnő pillanatok, amiket hajlamosak vagyunk elfelejteni vagy nem megélni. Jöjjön egy kis időutazás. Képek, benyomások, felejthetetlen percek a gyermekkorodból, ami mától nincs. Tudod, felnőttél!
Bámulsz ki a gyerekágyból azokkal a boci szemeiddel és szinte hallom a gyermeki hangod, ahogy mondod: „Anya! Most magadtól mesélj” – ez azt jelentette, hogy én találjak ki mesét. Ezt szeretted a legjobban. Vagy amikor majd meg fulladtál a köhögéstől és csak félálomban kidugtad a talpacskádat, hogy masszírozzam meg. Ahogy apád lába között „sielsz” olyan 2 évesen és a kicsi a mama nagy a baba helyett végre más elmés megjegyzés: „Tud ez a gyerek egyáltalán már járni?” Az első ovis szereplésed, ahogy anyák napján mondod a verset és én csak bőgök, mint egy idióta. Ebben az évek során nem sokat fejlődtem, bármennyire is szerettem volna. Az iskolában is rendre elbőgtem magam a büszkeségtől. Az első iskolás csíny, amikor a tanárnő behívatott az apáddal együtt, hogy most aztán irgum-burgum. Jaj, annyi minden van és a végén még sziruposra sikeredik, és azt nagyon nem szeretném.
Az a sok-sok ’Miért’ kérdés, amit a válás után feltettél. Az a rengeteg átvirrasztott és átbőgött éjszaka, mert előtted nem akartam. Ekkor szükségünk volt némi lelki megerősítésre, és egy biztonságosabb védelmi hálót építettünk. A versikénk, amit sokáig mondogattunk: „Szeretsz, kérdezte a vén rigó? Szeretlek, szólt a nap. Akkor hát szép lesz a világ, még szebb és még boldogabb.”
Amikor bepakoltuk a bőröndbe a makikat is (a plüss tesók), mert jöttek velünk nyaralni. A legnagyobb akkora volt, mint a bőrönd, de mi vittük. Nem hagyhattuk őket egyedül! Amikor ott ugráltunk a szállodában az ágyon örömünkben. Most elárulhatom, hogy közben rettenetesen izgultam, hogy vajon elég jó lesz-e a nyaralás így kettecskén. Elég jó leszek-e neked, elég erős leszek-e, hogy egyedül megadjak mindent, hogy szép gyerekkorod legyen.
Amikor közölted, hogy csak a sarokig vigyelek a suliban és ott váljunk el békében, mint két idegen, nehogy a többiek meglássák, akkor egy indát kilazítottam. A pillanat, amikor szembesültem vele, hogy szőrős a lábad, meg más is…. Amikor rájöttem, hogy reggel több időt töltesz a tükör előtt, mint én sminkeléssel együtt. Amikor bemutattad az első lányt, akibe beleestél. Ezek után minden nap új ráncaim lettek és úgy éreztem, hogy itt az ideje a többi indát is lazábbra venni.
A gyerekkornak vége. A jó hír az, hogy csak hivatalosan. 🙂 A felnőtté válás ebben a korban még olyan izgalmas és várva várt. Végre lehet legálisan piát venni, nem kell megkérni az idősebb haverokat. Végre, azt csinálsz és úgy, ahogy te akarod. Nem szólhatnak bele mások, mert te már nagykorú vagy és el tudod dönteni, hogy neked mi a jó. Tudod, én nem emlékszem pontosan milyen is volt a 18. szülinapom. Azt tudom, hogy nem azon a napon lettem felnőtt és még sok-sok év eltelt, mire úgy éreztem, hogy az vagyok. Sőt. Sokáig nem akartam felnőni és még ma is úgy érzem, hogy bár már van egy felnőtt korú fiam, valahol legbelül még mindig tiltakozom. Ezt most még nem érted, de ha ilyen vénember leszel, mint én, akkor remélem majd te is hasonlóan érzel, és megmaradsz ilyen gyereklelkű bohócnak.
Csebab! Köszönöm, hogy hagytad az indákat terebélyesedni. Köszönöm a simit a kezemen, az ölelést és a bújást. Köszönöm, hogy együtt építgettük a kis hálónkat és bár néha lázadtál és talán gyűlöltél is, de végül nem hagytad elszakadni. Köszönöm, hogy volt versünk és volt merszünk egymást ennyire szeretni. Bár sokan úgy gondolták, hogy ez a majomnyi szeretet túl sok, de mi makik tudtuk, hogy ezt nem lehet túladagolni. Már parányi korodban azt akartam, hogy légy valaki. Látom, ahogy csiszolódik a személyiséged. Ahogy bánsz az emberekkel, ahogy beszélsz, és ahogy viseled magad. A humorod, a nevetésed, a bánatod, a dühöd. Úgy érzem, és azt szeretném hinni, hogy jó úton jársz, bár még csak most indulsz el a nagybetűs úton. Most vers helyett csak néhány szavas chat maradt, a makik helyét pedig átveszik a lányok. A hálóra már nincs szükséged, de azért néha nem árt egy kis óvatosság. Most ünnepélyesen megígérem, hogy nem kommentelek a posztjaidhoz és még csak véletlenül sem lájkolom a képeidet. Kivéve azt, amire határozottan megkérsz. 🙂
Nem kívánok egyebet, minthogy valósítsd meg azt, amit kitűzöl magadnak. Ez persze nem olyan egyszerű, kitűzni valamit. Merre is induljunk az életben, milyen hivatást válasszunk és mit is kezdjünk ezzel a hirtelen jött felnőttséggel? Kis lépésekkel haladj, ne kívánj egyszerre túl sokat és az a fránya önbizalom. Kívánom, hogy legyen nagyon vidám és kiegyensúlyozott ez az új korszak. Találd meg önmagad és fogadd el olyannak amilyen! Éleseszűnek, humorosnak, szeleburdinak, komolynak, felelősségteljesnek, kötelességtudónak, álmodozónak, mély érzésűnek, nyíltszívűnek, bátornak, harcosnak, kitartónak, dühöngőnek, önmarcangolónak, kedvesnek, becsületesnek, talpig jó embernek. Mert hiszed vagy sem, ez mind te vagy! Eddig is támogattalak teljes erőmmel, ezután sem lesz ez másként. Lehet, hogy az indák egyre hosszabbra nyúlnak majd és az is lehet, hogy pár elszakad. De az egészen biztos, hogy mindig marad annyi, ami bennünket összeköt. Boldog új időszámítást! Anya
Kommentek