VIII
Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár
Mért szereted azt, ami kínnal éget?
Mért fogadod gyönyörrel, ami fáj?
Ha egybezsongó ütemek kimért
Frigye, összhangja bántja füledet,
Mind csak korhol, szelíden, amiért,
Nőtlen, te, rossz a társas-éneked.
Halld, egymásnak mily édesen felelget
Kölcsönös rendben s hitvesként a húr,
Mint mikor férj s a boldog nő s a gyermek
Dala egyetlen dallammá simul:
Szövegtelen dal, s dús egysége csak
Azt zengi, hogy magadban senki vagy.
(Shakespeare)
Akinek lelkében dal van, az tudja, hogy minden elviselhetőbbé válik egy kis zenebonával. Volt egy nagyon kedves zongoratanárnőm gyerekkoromban. Babuci néninek hívták. Mostanában gyakran eszembe jut kedves, mindig sugárzó és mosolygó lénye. Azt tanította, hogy ha szomorú vagyok, a legjobb gyógyír egy kis zongora muzsika. A legjobb az, ha te magad műveled, de ha nincs rá lehetőség, csak tégy föl egy lemezt. Akkor még nem voltak ilyen divatos kütyük. Megkérdeztem tőle, hogy ez mindig használni fog, egészen biztos? A válasza ez volt: aki ki tudja nyitni a szívét-lelkét a harmóniára – mert a zene nem más, mint harmóniák összessége – az mindig hamarabb megnyugvásra lel. Az hagyja magát elvarázsolni és felülni az akkordok szárnyaira. Elmerülni egy másik világban, még ha csak néhány percre is. Sokszor ennyi éppen elég ahhoz, hogy elcsendesedjenek bennünk a dolgok.
Mondd, te hallod mit üzennek a hangjegyek? Ahogy egyik a másikra épül és egymásba fonódva alkotnak egy nagy szimfóniát? Nincs meg egyik a másik nélkül, nem maradhat ki egy hang sem, mert különben csak egy nagy zagyvaság lesz a vége. Neked melyik ének tetszik? Az egyszemélyes zümmögő kórus, vagy a modern operák disszonáns világa áll hozzád közel? A szomorú dalokat szereted, vagy a vidámakat? Szereted egyáltalán a dalokat vagy inkább egy vad dobos dobogtatja meg a szívedet? Mindenkinek van választottja, mert kell valami lüktető ritmus. Kell az a dallam világ, az a stílus, ami közel áll a világunkhoz. Ami megerősíti bennünk azt, akik vagyunk. Kicsik, vagy erősek, fiatalok vagy idősek, romantikusak vagy érzelgősek, mindegy. Kell egy zene, ami kifejez minket és amiben mi is kifejezhetjük önmagunkat. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy zene nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ismersz olyan embert, aki nem szereti a zenét? Akinek kifejezetten bántja a fülét a társas-ének? Akit nem érint meg egyetlen egy zenei irányzat vagy egyszerű dalocska sem?
Mégis van olyan, hogy az összhang bántja a fülünket. Van olyan, hogy a kéjre nem kéj jön, hanem a magány és az egyedüllét. Ilyenkor még a legkedveltebb Chopin sem segít rajtunk. Egyszer csak süketek leszünk és talán vakok is kicsit. Megszakad az ének és bezárul bennünk a harmóniát befogadó kapu. Hiába kopogtatnak, dörömbölnek hangosan, mi nem halljuk. Hiába próbálkoznak mindenféle hanggal, angyali muzsikával, trükkökkel, csellel: aki egyszer megkeményíti a szívét elvekkel, törvényekkel, szabályokkal, az nehezen fogadja el a harmóniát. Az nehezen adja fel a jól bevált magányos-flótás szerepet. Az nem senkinek érzi magát, hanem éppen ezáltal lesz erős, hogy nem enged teret ennek a harmonikus, netán romantikus maszlagnak. Nem akar ő egyetlen dallammá simulni, egy valamit akar: hogy hagyják őt békén.
Nekem kedves az ének de a társas-ének a legkedvesebb. Együtt létrehozni egy művet, aminek van mondanivalója és értelme. Ami örömet szerez mindenkinek olyannyira, hogy újra és újra el szeretnénk követni. Együtt. Mert együtt sokkal többek és értékesebbek lehetünk. Egy négykezes? Jöhet?Te játszod a basszust, nem baj?
Kommentek