Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!” (Nagy László,1957)
Belém martál. Te leheltél belém lángot újra. Felébresztetted az alvó szenvedélyt és én boldogan lettem a szeretőd. Megjegyeztél, de el sose vettél. Magadnak akartál, de magadat sosem adtad oda árván. Kívül-belül meztelenre vetkőztem érted, összehordva kígyót-békát, hogy néha együtt hallgassuk a tücsök-hegedűt. Nem várva már túl sok csodát, így estünk rabul sután a mi kis börtönünkbe. Nem vettem volna rá mérget, hogy feladnád búskomor léted, de úgy küzdöttünk, megfeszülve, hogy megadtam magam ölelésnek, bosszúnak,vágynak, becéző marhaságnak. Gondoltam majd mi ketten elrettentjük a gonoszkodó hitetlent. Miközben akadálymentes volt a pálya, mi építettük egyre csak a gátat. Falakat húztunk és romboltunk. Dacosan-harcosan szítottuk az ellentétes erőket. A jég és a tűz között játszadoztunk. Hol a hidegtől vacogva, hol a tüzes lángoktól megperzselődve, de soha el nem kötelezve. Vittük mi…..húztuk-vontuk. Foggal-körömmel, mély nyomokat hagyva sivár kis életünkben. Hol a szivárványig röpített, hol a mélybe ejtett, de végül mi hagytuk el. Most kérdem én? Lesz-e még időnk, becéző szavakra, ölelni sírva? Lesz-e még szerencsénk cipelni, a fogunkban tartva? Lesz-e még időnk egymás húsába marni? Lesz-e még időnk új lángot gyújtani? Lesz-e még erőnk feszülni szivárványos égre, lesz-e- még vágyunk elveszni érte?
Kommentek