Jó felkelni reggel a kávé illatára, amit a kedvesed főzött. De úgy is jó, ha te főzted magadnak. Jó, hogy elindulhatsz a munkába, vagy akár a jól megérdemelt szabadságra. Jó beszélgetni másokkal. Jó emlékezni, szeretni és érezni. Jó megnézni egy ilyen filmet és csak bőgni, bőgni, bőgni…..
A történet ott kezdődik, hogy Dr.Alice Howland-ot (Julianne Moore), az 50. születésnapját ünneplő elismert nyelvészprofesszort szerető családja körében látjuk. Boldog házasságban él férjével, Dr. John-al (Alec Baldwin), és három felnőtt korú gyermekével. Anna a legidősebb lány jogot tanult és éppen egy lombik programban gyereket szeretnének férjével. Tom fiatal, ambiciózus orvostanhallgató. A legkisebb pedig Lydia, tudjátok, az a fekete bárány fajta. A művészlélek, aki színésznő szeretne lenni.
Alice élete, ha nem is egyik napról a másik napra, de folyamatosan változik és formálódik. Nem is lenne ezzel gond, ha nem az egészségéről lenne szó és éppen negatív aspektusban. Furcsa jeleket, tüneteket vesz észre magán. Lassanként elfelejt szavakat, dolgokat. Nem emlékszik, hogy éppen milyen előadást kell tartania az egyetemen. Ügyesen feltalálja magát és minden helyzetet megold. Okos és intelligens nő, humorral és bájjal. Olyan nő, aki felnevelt 3 gyereket és közben felépítette a karrierjét. Maga mellett tudhat egy szerető és odaadó férjet, aki nagyra értékeli őt. Tökéletes a családi harmónia. A gyerekek között van egy egészséges rivalizálás, a legkisebb Lydia lóg csak ki egy kicsit a diplomások sorából.
Alice állapota hétről-hétre romlik. Először csak átmeneti, múló zavarnak, szétszórtságnak tűnik. Talán túl sok a stressz, egy kis lazítás segíthet. Majd amikor eltéved futás közben, pánikba esik, és végül orvoshoz fordul. Alzheimer-kórt diagnosztizálnak Alice, akinek az egész élete a kommunikáció és a beszéd körül forgott, nehezen fogadja el a betegséget. A család persze mellette áll, és itt akár véget is érhetne a történet. Nem teljesen. Itt kezdődik el csak igazán.
Bemutatom nektek Alice –t. Érzékeny, érzelmes és nyílt személyiség. Egy emlékezet zavaros egyén. Hivatalosan. Igazából ki is ő? Egy igazi hölgy, aki teljes életet él. Szereti a munkáját és a családját. A klasszikus amerikai minta anya. Gyermekkora nem volt ugyan felhőtlen, korán elveszítette édesanyját és nővérét. Mindezt akkor meséli el, amikor először látogat el a neurológushoz. Egyedül. A második alkalom után a vizsgálatok eredményeként felmerül a betegség gyanúja. Ekkor végre szembesülnie kell a valósággal. Biztos benne, hogy agydaganata van, de amikor ezt kizárják, nyilván megkönnyebbül. Nehezen osztja meg a hírt férjével, az éjszaka közepén, és nehezen osztja meg gyermekeivel. Ráadásul a gyermekek örökölhetik a betegséget, ezért genetikai vizsgálatot készítenek. A fiú nem örökli a kórt, az idősebb Anna, – aki még a baby project előtt van, és éppen a beültetés időpontjára vár – eredménye viszont pozitív lesz. Lydia pedig egyszerűen nem akarja tudni.
Alice szenved, és közben „túlélő” stratégiát épít. Nem látványosan, de a sajátos kis eszközeivel annál elszántabban. Büszkén, bátortalanul és mégis kitartóan. Keresi a módját, hogyan tarthatná ébren az emlékezetét. Hogyan érhetné el, hogy az a sok szép emlék és életnek nevezett múltbéli világ, amiben élt, ne tűnjön el olyan hirtelen. Hogyan tarthatná irányítása alatt ezt a furcsa kórt, ami miatt úgy érzi, csak fél ember lehet, vagy még annyi sem. Ellenőrző kérdéseket készít, amire minden reggel 8-kor emlékezteti a telefonja: Melyik utcában laksz? Melyik hónapban születtél?Mi a legidősebb lányod neve? Videót készít, melyben felkészül a legrosszabbra. Arra az esetre, ha nem tudna válaszolni az ellenőrző kérdésekre. Csak egy felvétel, a betegsége kezdetén, ahol még nem törte meg a napi küzdelem. Önmagához beszél. Egy üzenet magának, a későbbi énjének, akit nem ismer. Egy üzenet annak a valakinek, aki feltehetően megérti majd, hogy mi a helyes végső megoldás.
A harcban nincs egyedül, és itt jönne a szirupos rész. A férj, aki tanúsítja szerelméről:” Olyannak szeretlek, amilyen vagy, minden tulajdonságodat szeretem.” Szavaiban ott van a féltés és az útkeresés. Kezdetben nem akarja elfogadni és komolyan venni a helyzetet. Később, amikor belátja a probléma súlyosságát, mindenben támogatja és gondoskodik Alice-ről. Együtt nosztalgiáznak és szerelmeskednek a jobb napokon. Minden nap ajándék, talán a holnap nem tartogat ilyen élményt. Igen, a holnap az ápolásról szól, amikor Alice nem találja a vécét és bepisil. Majd újra együtt nevetnek és merengenek a múlton: „Olyan gyorsan történt minden. Fáradhatatlan voltál. Mindent akartál és mindent egyszerre….”
Dr. John gyengéd támasza és kitartása Alice mellett nyilvánvaló, mégis lassan kiderül: nehezen dolgozza fel szerelme elvesztését. Nehezen adja föl karrierjét. Komoly állás ajánlatot kap, de ehhez egy másik városba kell költözni. Alice nem akar menni. Állapota egyre rosszabbodik és már állandó felügyeletre szorul. John összehívja a gyerekeket, persze Lydia nem vesz részt a megbeszélésen. Azt tanácsolja a gyermekeinek, hogy keressenek egy minden szempontból megfelelő intézményt New York-ban, ahol elhelyezhetik anyjukat. Nem várhatja el tőlük, hogy feladják magánéletüket és magukra vegyenek egy ilyen embert próbáló terhet.
Az intézmény helyett más megoldás kínálkozik. Lydia tér haza Los Angeles-ből. Apja zavartan fogadja a házban és néhány udvarias kérdés után férfiasan és könnyek között bevallja legkisebb lányának: „Keményebb legény vagy nálam!”
Lydia alakja a legszimpatikusabb Alice után. Anyja bízik benne és hisz a művészetében, de jobb sorsot szán neki. Arra bíztatja, hogy tanuljon valami rendes szakmát a színészet mellett. Amiből később biztosan meg lehet élni. Nem tartja vissza és nem erőszakoskodik, csupán arra inspirálja, hogy legyen okos és előrelátó. Lydia érzékeny, őszinte lány. Kitart a vágyai és a művészi ambíciói mellett, mégis ott hagyja Los Angeles-t és hazatér anyját ápolni. Amikor elmesél anyjának egy történetet, megkapjuk a film végső és egyben alapvető üzenetét:
„Semmi sem vész el örökre. Létezik a világban egy fájó haladás, egy vágy az iránt, ami elmúlt, és ami még csak álom. Legalábbis én így gondolom. Ennyi.”
Lydia története az egymásba kapaszkodó lelkekről szól és a szeretet erejéről. Alice történetének is ez az alapja, nem csupán egy beteg nő küzdelme és gyötrelmei. Az egyéniség, az erős egyéniség erejéről betegség és baj idején. Hogyan képes az ember valamiféle védekező mechanizmust felállítani, ha képes egyáltalán? Tudjuk-e tolerálni és respektálni a betegséggel élő és nem feltétlenül szenvedő embereket? Van-e bennünk elég tartás és erő, hogy kiálljunk a szerelmünkért, szüleinkért, gyerekeinkért és főleg mellettük maradjunk ilyen esetben?
Julianne Moore a kedvenc színésznőm és mindig megbabonáz. Nem csak engem, hanem számos szakmai zsűrit is, elnyerve ezzel a legrangosabb Oscar-t és még egy rakás elismerést. Az egész filmet többször visszatekerve néztem, nem kevés papír zsebkendő elfogyasztása mellett. Minden jelenetben ott van a feszültség és a visszafogottság. Szívből ajánlom azoknak, akik egy kis LÉLEKSZÖVETRE vágynak.
Kommentek