Szeretőkből ellenségek?

“Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
S így oldozom önkényed tetteit,
S magam rontva vétkedet magyarázom
S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

Hogy kényszerére keserű bajomnak
Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.”(Shakespeare XXXV)

Egyszer már elkezdtem boncolgatni ezt a témát, azt remélve, hogy rendkívüli tapasztalatokra tettem szert ezen a területen az elmúlt évek során. Nagyképűen azt gondoltam, hogy néhány boldog, majd csalódott évtized után nyilván predesztinálva vagyok egy ilyen okfejtésre. Nagy lelkesedéssel megírtam a hivatalos álláspontomat, és vártam azt a jóleső megkönnyebbülést, ami ilyenkor a hatalmába szokott keríteni. Nem jött. Aztán gondoltam, az lehet a baj, hogy nem tudok én valójában semmit. Sem a szerelemről, sem a gyűlöletről. Ekkor kicsit megkönnyebbültem és pusztán a nagyképű feltételezés bántott, de legalább nem éreztem magam olyan lelki nyomoroncnak. Hetek teltek el úgy, hogy még mindig nem hagyott nyugodni a téma. Mostanra ott tartok, hogy ha megkérdezném a témáról a nagymamámat – aki már szegény rég csak fentről vigyáz rám – sokkal értelmesebben tudna válaszolni, mint jómagam. A kezdeti görcsösen választ várok a kérdéseimre, de azonnal érzés, mára átváltozott üljünk le egy finom kávéra és beszéljük meg állapotra. Miután elég kitartóan ragaszkodom a kétségeimhez, végül úgy döntöttem, a végére járok.

Tulajdonképpen már régóta gyötröm magam ezzel a kérdéssel. Hogyan leszünk szeretőkből ellenségek? Hogyan jutunk el abból a fényességes, delíriumi állapotból, a poklok kínját megélő sötét verembe? Hogy van az, hogy akik szenvedélyes szerelemmel szeretik egymást évekig, legalább olyan szenvedélyes gyűlölettel képesek utálni? Mi kell ahhoz, hogy az egykori szerelmesekből esküdt ellenségek váljanak?

Kezdjük a szerelemmel. A szerelem nem kor és a körülmények függvénye. Az tény, hogy minden életkorban mások a prioritások és másként éljük meg a felfokozott érzelmeket. Egyben azonban egészen biztosan hasonlítanak: mentes mindenféle racionalitástól. Nem mérlegelünk, nem lamentálunk, és nem osztunk-szorzunk. Ez aztán a mindent elsöprő szerelem! Melyik is? Az, amelyik vagy létrejön az első találkozáskor – igen, az első látásra szerelembe esésről van szó – vagy nem, de később a lassú ám annál biztosabb érzelmi involválás rögös útján formálódik és aztán végül úgyis bekebelez. Egyes számú csapda tehát: rendelkezem azzal a gyarló, emberi tulajdonsággal, hogy hagyom magam az érzelmeim által irányítani. Hagyom magam elragadtatni és megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem gondolkozom. A felfokozott érzelmi állapot, az újdonság varázsa, a csábítás vonzó ereje, és aztán a mindent elsöprő szexuális beteljesülés végül beszippant bennünket. Miközben már sokszor az elején egyértelmű, hogy rossz lóra tettünk. Akkor miért is hagyjuk magunkat abba a sötét verembe taszítani? Mégis mi másért: az érzelmi kielégülésért, amiben végképp igazolást lelünk arra, hogy mi vagyunk a legkívánatosabb és ellenállhatatlanabb személy közel s távol. Lássuk be, ez az érzés olyan boldogsággal és elégedettséggel tölt el bennünket, hogy nincs az a tudatmódosító szer- vagy kinek mi okoz frenetikus élményt, nekem anyukám Kati szelet sütije- ami magasabbra röpíthet.  De a szerelem illúziója nem enged olyan könnyen. 

A szerelem mindent megtesz azért, hogy az uralma alá taszítson két embert. Még az is megeshet, hogy egyszerre többet. A szerelmi háromszögtől messzebbre most nem mennék. A szerelem ritka és egyedi lelkiállapot. Nem adatik meg mindenkinek. Akarjuk mi ezt? Naná, hogy akarjuk! Igen, úgy kapkodunk utána, mintha az utolsó mentsvár lenne ebben a kiüresedett világban. A kéretem magam még egy kicsit, hogy ne tűnjek könnyű prédának fázison túl, – ennek hossza életkor és vérmérséklet szerint változó lehet – végül úgy döntünk, biztonságos terepre tévedtünk és megadjuk magunkat. A nagy kapkodásban viszont nincs elég időnk és persze merszünk se, hogy kimondjuk és megéljük: befogtuk, megcsíptük. Először csak ízlelgetjük. Óvatosan tapogatózunk a sötétben. „Ez csak sex, semmi más”. „Még nem járunk, csak jól elvagyunk.” Ismerős mondatok, ugye? Így próbálunk óvatosan kicsúszni a szerelem hálójából. Majd amikor már  hetek és hónapok telnek el úgy, hogy szórakozottságunkat és az arcunkra írt fülig érő mosolyt nem tudjuk mással megmagyarázni, bevallhatjuk végre: szerelembe estünk, vagy mi. Igen, megjelennek a pillangók a gyomrunkban, zavarunkban hülyeségeket motyogunk és  ráadásul semmi másra nem tudunk gondolni, csak a nagy Ő-re. Egyre nehezebb koncentrálni a szürke hétköznapokra, és csak az az ünnep kell, amit a másikkal tölthetünk. A környezetünk egyre homályosabb lesz körülöttünk és csak egyetlen éles fókusz van, a Kedves.  A Kedves,  akit aztán beengedünk az életünkbe és szerves része lesz, nem csak egy átfutó kéjutazó. Barátainknak határtalan örömmel mutatjuk be és izgatottan várjuk a visszajelzéseket. Bemutatjuk a szüleinknek, mert ez már véresen komoly. Nem csak szex. Így süllyedünk egyre mélyebbre és mélyebbre a szerelem csapdájában.

Sokféle szerelem létezik. Most arról a szerelemről beszélek, ami úgy robban be az életedbe, mint valami tornádó. Arról, amit nincs időd kielemezni a barátnőiddel vagy barátaiddal és nem is akarod. Arról, ami illatos és bemászik a bőröd alá. Arról, ami nem összetévesztendő a szimpla szexuális vonzódással. Arról, amitől tested úgy remeg, mintha áramütés ért volna, és úgy érzed, hogy valaki ráült a mellkasodra, olyan nehéz. Arról a szerelemről, ami megszépíti a legcsúnyább és a leggonoszabb embert is: meglágyít kívül-belül. Ami olyan belső harmóniát teremt, hogy úgy érzed erősebb vagy mindenkinél. Az eddigi életed csak sivár lenyomat volt és csak most rajzolódik ki az igazi lényed. Eddig voltál egy kisfiú vagy egy kislány, de most ami lehetsz sokkal több, mint egy férfi vagy egy nő: egy férfira vágyó Nő és egy nőre vágyó Férfi.

Arról az érzésről beszélek, amikor szavak nélkül is tudod, hogy a másik mit kíván, vagy mit gondol. A szemről, amiben elmerülsz, és közben megáll az idő. A nézésről, amitől elgyengülsz és felismered benne a huncut cinkostársad. A pillanatról, amikor lélegzet visszafojtva arra vársz, hogy végre megérintsen. A csókról, amit szépen lassan magadba engedsz mélyen és levegőt kapkodva követeled az ismétlést. A simogatásról, ami tetőtől-talpig beborítja tested minden porcikáját. Az ölelésről, ami szőröstül-lelkestül körbefon és védőpajzsként bebalzsamoz. A kifulladásig tartó szeretkezésekről, amikor úgy érzed, egy másik dimenzióban kalandozol. A reggeli ébredésről, amikor az egymáshoz tapadó kis kifli és nagy kifli úgy helyezkednek a takaró alatt, hogy még jobban összesimulhassanak. Az intimitásról, amikor kézen fogva sétáltok vagy ültök a moziban. A nevetésről, amikor jóízű kacagástól hangos a ház. A bohóckodásról, amikor gátlástalanul újra 10 évesnek érzed magad. A nagy beszélgetésekről, amikor jó érzéssel tölt el, hogy van, aki meghallgasson és van kinek elmondani, bármi is legyen az. A humorról, amikor idétlenül elviccelheted a legsúlyosabb helyzetet is és nincs harag! A megbocsátásról, mikor csak mosolyogva bólintasz egyet és könnyedén lépsz tovább, legyen az bármilyen nagy sértés is. A gondoskodásról, amikor ápolsz és biztatsz, pedig már rég reménytelennek  tűnik a helyzet. A heves vitákról, amikor az sem baj, ha alul maradsz, csak jöjjön már az édes kibékülés. A hiányról, amikor a másik hiánya több tábla csokoládé és whiskey segítségével sem csillapítható. Minél hosszabb ideig vagy távol a Kedvestől, annál inkább erősödik benned az érzés: lassan belepusztulsz. Erről a szenvedélyes szerelemről beszélek. Ez a legveszélyesebb illúzió, a legszínesebb szivárvány és a legelérhetetlenebb Délibáb.

Aztán egyszer csak megtörik a varázs. Persze nem varázsütésre, hanem a szerelem szépen lassan enged édes szorításából. Egy idő után minden olyan egyértelmű és magától értetődő lesz. A napi rutin és a megszokás miközben olajozottá teszi a gépezetet közben észrevétlenül rombolja a fogaskerekeket. Ahogy egyre jobban megismerjük egymást, lassan körvonalazódnak a hiányosságok. Megváltoznak a körülmények, az élethelyzetek, a célok, vagy éppen a célok hiánya világít rá a problémára. A hibák, az aránytalanságok, a megváltoztathatatlan és kibékíthetetlen ellentétek. Ugye milyen kegyetlen szavak? Leírni és kimondani is rémesen hosszú. Megváltoztathatatlan. Kibékíthetetlen. Mi ez a reménytelenül pesszimista attitűd? Kiábrándító helyzetek sorozata és megannyi csalódás, ami végül apró darabokra töri bennünk a szenvedélyt. A kezdeti törékeny és szenvedélyes érzés átalakul valami kétségbeesett útkereséssé, ami végül egyre fárasztóbb és reménytelenebb lesz.

Korábban nem mertük bevallani, hogy mennyire zavar, hogy a másik dohányzik. Sebaj, majd hozzászokunk, vagy ha nem, akkor majd jól meggyőzzük a másikat, hogy szokjon le. A szerelem mindent legyőz. Mint ahogy azt sem mertük beismerni, hogy mennyire zavar, hogy nem szereti azt a filmet vagy zenét, amit mi kedvelünk. Sebaj, majd megkedveltetjük vele, de ha nem, akkor majd mi megkedveljük azokat, amit ő kedvel és az bőven elég. A szerelemért mindent. Nem vállaljuk fel, hogy nem tetszik az a fajta életvitel, amit a másik él? Sebaj, majd a kedvünkért minden megváltozik és életünk úgy is egybeforr? A szerelem nevében nem ismerünk lehetetlent. Véletlenül kiderül valami disznóság a másikról? Sebaj, majd biztos ad rá elfogadható magyarázatot és minden tisztázódik. Már a legapróbb dolgokon is folyton csak zsörtölődünk? Semmi gond, hiszen ezek nem nagy dolgok, majd megoldjuk! És így tovább folytathatnám az önámítások sorozatát, ami végtelen számú újabb csalódásra adhat kiváló alkalmat. Miközben folyamatosan kozmetikázzuk az érzéseinket – nyilván a szerelem szent misztériumának nevében – észre sem vesszük hogy szívódik fel a régi szenvedélyes szerelem. Eltűnik hirtelen.  Így lesz a régi Kedvesből egy új, ismeretlen személy, akiről nem tudjuk, mikor és hogyan került a közelünkbe? Akinek az arca, bár régóta ismerjük, egészen idegen és csöppet sem szimpatikus. Akit reggel az ágyban hosszan nézegetünk, és feltesszük magunknak a kérdést: ki ez az ember? 

Mi lesz a szavak nélküli pillanatokból? Kínos csönd. Amikor belül meghasad a szíved, annyira fáj a közöny. Mi lesz az egymás szemében való elúszásból? Pillanatnyi szemvillanások. Amikor csak kutatod a másik tekintetét, de nem találsz benne semmit, csak a maró cinizmust.

Mi lesz a pillanatból, amikor arra vártál, hogy végre megérintsen? Rémült feszengés, amikor úgy érzed, hogy jobb lenne elkerülni az ölelést. Mi marad az édes csókból? Keserédes nyálcsere, amiben csak keresed az érzést és a ritmust, de meg nem találod. Hova tűnik a gyengéd simogatás, amikor csak akkor érint meg, amikor arra kéred. A kifulladásig tartó szeretkezéseket felváltja a gyors kielégülés, ami jó esetben legalább az egyik félnek örömet okoz. Az intimitás legnagyobb formája, amikor véletlenül a popsidra csap két sör után. A nevetések helyébe hangos veszekedések lépnek, a bohóckodásból pedig idétlen viták kerekednek. A nagy beszélgetések helyett pedig jönnek az erőltetett, felszínes csevegések.

Egyre kevesebb a közös érdeklődés és a közös pozitív élmény. Követelőzünk, változunk, de belül nem adaptálódunk a változó érzésekhez. A nagy lángolást nem váltja fel a szeretet, mert nem akarjuk elengedni a szenvedélyes szerelmet. Mert az sokkal izgalmasabb és egyedibb, mint a hétköznapi szeretet. Azt bárki tudja reprodukálni. Na de azt, ami volt köztünk. Azt senki más, az csak a mienk. Az belőlünk fakadt, mi hoztuk létre, a mi babánk. Ezzel ámítjuk magunkat. Nem azon dolgozunk, hogyan erősíthetjük meg a kapcsolatunkat, úgy, hogy minél több szenvedély és főleg tisztelet maradjon benne. Hogyan találjunk vissza önmagunkhoz, egymáshoz úgy, hogy minél tartalmasabb és élhetőbb legyen az életünk. Helyette inkább vádaskodunk, és persze keressük a felmentő okokat. Amivel bebizonyíthatjuk, hogy mi nem tévedtünk. A szerelem volt az, aki csúnyán cserbenhagyott bennünket. Mert ami köztünk volt, az a szenvedélyes és őrült érzés, hirtelen átalakult kibékíthetetlen ellentétté. Nincsenek közös küzdések, mindenki a saját ellenségével harcol. A szerelemmel. Miközben a saját kis démonjainkkal küzdünk, szépen lassan eltávolodunk egymástól. Egyre dühösebbek leszünk a másikra, az egész világra és a végén már magunk sem tudjuk, hogy miért. Hangosabbak a viták és veszekedések, amit nem követ édes kibékülés. A szőnyeg alá söpört konfliktusok előbb-utóbb nagyot robbannak. Felüti a fejét a bizalmatlanság: már nem is szeretsz, nem is kívánsz. Magad sem tudod, mit hajszolsz jobban: azt a nyomorult delíriumi állapotot, vagy a biztonságot adó újra együtt kapcsolati státuszt. Az érzést akarod birtokolni vagy a másikat valóban megtartani? Értékeled magadat és a másikat is annyira, hogy megdolgozd az érzelmeidet vagy csak lovagolsz az üres szavak és rágalmak hátán? Megér az egész annyit, hogy valóban felvedd a harcot és kiállj a szerelemért?

Sok itt a kérdés, amire nincs válasz. A szerelem és a gyűlölet egy húron pendülnek. Valóban cinkosok vagyunk és tettestársak. Úgy a szerelemben mint a gyűlöletben.  No de hagyjuk a melodrámát. Hol van a határvonal és hol csúszunk el? Ki tudja? Nagymamám biztos tudná a választ, de ő már nem segíthet. Egy valamit tudok, a szerelem illúziója nem enged olyan könnyen. Évek múlnak el, az is lehet, hogy évtizedek. Emberek jönnek és mennek az életünkben, de a nagy szerelmek nem múlnak el. A gyűlölet soha nem érhet fel a szerelem nagyságához, és az évek múlásával miden megbocsátható. Még akkor is, ha az egész csak illúzió.