Nomakeup

Vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek?

“Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont,…Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak.…Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket.… Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni.… És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet.” José Micard Teixeira

Figyelem a fodrozó hullámokat, ahogy ütemesen a parti kövekhez csapódnak. Hallom a víz csobbanását, a strandoló gyerekek sivítását, a kukorica árus Mais Bitte! kiabálását, és csak ülök  bambán a falatnyi törölközőmön. Megcsodálom a túloldalon méltóságteljesen elterülő hegyeket, kicsit irigykedem az összebújó párokra és végül behúzódom az árnyékba, mert a szikrázó napsütésben és a közel harminc fokban a nyugtatóktól furcsán érzem magam. Nem tudom, hogy a piruláknak vagy csak a bennem munkálkodó élményeknek köszönhetően, de nem vagyok már mérges. Magamra se, rá sem. Csupán az történt, hogy immunis lettem a férfira, akit valaha szerettem. Valahol ő is itt fekszik a parton, egy másik falatnyi törölközőn, nélkülem.

Olyan mélyről jövő semmi nem érdekel már állapot ez. Ez is valami. Nem kellett volna idejönnöm. Hiszen olyan kedvesen invitált! A fenét! Egy viber üzenetet küldött, hogy jöjjek, ha van kedvem vele nyaralni. Miért is nem mentem el Ciprusra? Most heverészhetnék a pálmafák alatt és mondjuk egy finom koktélt szürcsölgetve kacérkodhatnék valami ifjú csábítóval.

Úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább a régmúlt romjain botorkálni.  Óvatosan lépkedni a várrom tetején és közben attól tartani, hogy mikor omlik össze az egész apró kavicsokra. Várni, hogy mikor oson be éjszaka a mámoros öröm és bódottá’ az ágyamba, és közben rettegni, hogy mit hoz a józan másnap. A mocsárban rekedve arra várni, hogy egyszer majd csak kiszabadít valaki ebből az ingoványból. A mély vízben kapálózva reménykedni – miközben lepereg előttem az egész életem – hogy majd csak meghallja valaki a segély kiáltásomat. Nem vagyok hajlandó tovább azon siránkozni, hogy kiadtam szívem-lelkem minden egyes zegzugát és nem kaptam vissza csak a megvetést és lehúzást. Nem vagyok hajlandó azon keseregni, hogy mi lehettünk volna és hova is fejlődhetett volna ez a rég megrekedt és elvetélt kapcsolat. Analizálni, megvitatni, és végül nagy okosságokra és színtiszta igazságokra lelve további hazugságokba burkolózni. Biztonsági játékot játszani és csak a jóra emlékezni. Felülemelkedni és nagylelkűen megbocsátani minden húsba vágó, csontig hatoló beteges megtorlást. Nem vagyok hajlandó tovább azon morfondírozni, hogy hol rontottam el, és miért nem sikerült. Nem vagyok hajlandó tovább sajnálni és sajnáltatni magam a közel s távol fellelhető összes szerető barátnak vélt embertársammal.

Miért is döntöttem így? Középkorú (b)anyaként és nem utolsó sorban egy teljesen átlagos, nagyon is érző emberként? Először is azért, mert rájöttem, hogy túl sok felesleges időt pazaroltam olyan dolgokra, melyeknek csak én tulajdonítottam nagy jelentőséget. Nincs több feleslegesen eltékozolt, és főleg meg nem becsült időm. Nincs több tátongó üresjáratnak helye a szívemben, mert a maradék távon nem marad semmim. Nincs bennem több hely az elesett, és a társadalom által meg nem értett és becsült férfiak megsegítésére. Levetettem a láthatatlanná szürkítő irgalmas szamaritánus gúnyámat, hogy magamra tudjam ölteni a pompázó királynői palástomat. Sokáig úgy gondoltam, hogy ebben a korban már nem jár a palást csak a szakadt gúnya, de ezt az elméletemet mostanra végre revidiáltam. Mi az hogy! Most jár csak igazán!  Hogy is van az a bizonyos eskü, ami köztünk persze soha nem hangzott el? Vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek…. Nem! Nem csak azért, mert soha nem esküdtünk egymásnak örök szerelmet, hanem azért, mert ennyi év után felébredtem a Csipkerózsika álmomból, és végre tudom, hogy nem erre vágyom. Nem elégszem meg, és nem tűrök, hanem kivívok és kápráztatok. Leszólás és bántás helyett figyelmet és elismerést áhítok, és cserébe kedvességgel, bájjal fizetek. A felszín helyett mélyebbre ások és hagyom, hogy bennem is többet lássanak, mint egy korosodó, vén banyát. Csábítok és elcsábíttatok. Hagyom magam megérinteni és valaki mást magamhoz ölelni. Kinyitom az ajtóm a világra és beengedem az arra érdemeseket, miközben kizárom az arra érdemteleneket. Köszönöm szépen, de a szenvedésről is lemondok, és talán ezután szentül is élek, ha lesz hozzá kedvem és marad rá elég időm.

Órák óta ülök itt a parton, lassan besötétedik. Ahogy lemegy a nap a csillámló víz mögé kúszva, úgy csendesedik el bennem is ez a melankólikus hangulat. Elfelejtettem bekenni a testem napvédő krémmel és egy kicsit megkapott a nap. Így jár az, aki felelőtlen, és hagyja magát megperzselni. Így perzselődöm már évek óta. Folyamatosan csak irulok és pirulok, szánom bánom, és védekező mechanizmusokat gyártok, hogy túléljek. Egy szerelmes pár csókolózik nyakig a vízben, mellettem egy nyugdíjas pár kézen fogva gyönyörködik a naplementében a száz éves csíkos székből. Volt úgy, hogy mi is így romantikáztunk. Békeidőkben, és a valamink hajnalán, amikor még nem tépáztuk meg egymást. Sötétedés után lesétáltunk a beach-re. Útközben kifigyeltük, hogy már mindenki a tévét bámulta, vagy kint a kertben ücsörögtek sütögetve. Senki nem volt a parton, csak néhány beszívott turista a kempingből és egy-két randalírozó fiatal. Akkor gyorsan ledobáltuk a ruhánkat, és a még este is meleg vízben csöndesen és lélegzet fojtva öleltük egymást.

Gyönyörű ma a naplemente. A narancs és a sárga ezerféle árnyalata, mindig más, ahogy visszaverődik a víz felszínéről. Egyre kevesebb a zsongás, a gyerekesek már rég felmentek, mert vacsoraidő van.  Nem vagyok éhes. Még gyorsan elolvasom a születésnapi üzeneteket a telefonomban és röviden válaszolgatok. Enyhe szél fújdogál és a levegőben a lángos és kolbász furcsa elegye keveredik a Balaton bódítóan friss illatával. A nyár illata. Szeretem. Indulni kéne, de úgy érzem, nincs hová mennem. Várok, amíg besötétedik. A partról 20 perc a séta a házig. Az bőven elég lesz, hogy kitaláljam a következő életem.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!