Nomakeup

Imádok felnőtt lenni!

A szülőkkel nem könnyű. Főleg, ha elváltak és örök harcban állnak. Mondjuk ezt soha nem értettem, hogy miért nem tudtak jobb kapcsolatot ápolni egymással. Legalább miattam megtehették volna.  Az  elmúlt 10 évben egyszer sem láttam őket együtt: nem találkoztak, nem beszélgettek.  Persze arról nem tudtam, hogy leginkább a bíróságon futottak össze, mert évekig folyt a pereskedés. Csupán azt láttam, amikor anyám elfuvarozott apámhoz, akkor egy röpke és persze kényszeredett helló erejéig bólintottak egymásra. Mindig fürkésztem őket és reménykedtem a csodában.  7 éves voltam, amikor apám elment. Mert anyám elküldte. Szegénynek nem volt más választása. Ja, hogy megcsalta anyámat? Apám ezt mindig tagadta, anyám is csak már akkor mondta el, amikor nagyfiú lettem. Furcsa volt, hogy anyám hogy védte apám imidzsét, pontosabban sokáig nem mondott róla rosszat. Mindig ezt felelte, amikor megkérdeztem, hogy miért nincs velünk apa: “Apád nagyon szeret téged és engem is szeretett, mint ahogy én is őt. Ez soha nem változik meg, csak téged még jobban fog szeretni, engem pedig elfelejt.” Kisfiúként nem értettem. Akkor tulajdonképpen miért is váltak el?

image

A suliban mindig szívattak a többiek. Főleg a csajok. Hol azért, mert sovány voltam és vézna, hol azért mert elváltak a szüleim. Hiába a 21. század, ez tíz évvel ezelőtt még bőven bélyeg volt egy kis srác életében. Valóban kicsi voltam. Beteges és anyuka kedvence. Hogy gyűlöltem az osztálytársaimat, amikor az apjuk jött értük délután. Csak kéthetente lehettem apával, és csak 2 napra. Mennyire szégyelltem, hogy nekem nincs rendes családom. Kevesebbnek és selejtnek éreztem magam. Haragudtam, amiért nem tesznek semmit azért, hogy újra együtt legyenek. Sokáig reménykedtem benne, hogy majd kibékülnek, de amikor elég nagy voltam már ahhoz, hogy felismertem azt a tapintható gyűlöletet, ami kettőjük között volt, akkor rájöttem: ez már mindig így lesz. Szörnyű volt. Apának mindig volt barátnője, aztán végül új családot alapított. Lett egy féltesóm is, akit nagyon bírok. Anyámnak nem volt senkije. Illetve szerintem volt, csak nekem nem mutatta be őket. Jobb is. Egy fickó volt, akivel komolyabbra fordult volna, de azt is kiutáltam. Nem volt hozzávaló, na. Tudom, hogy sokszor van egyedül és nagyon magányos. De ő akarta így, akkor most mit drámázik itt nekem. Miért nem keres már magának valami rendes pasit, nem egy ilyen éhenkórászt? 

Szóval apának bejött az élet. Új család, biztos meló és nem szenved hiányt semmiben. Sokat dolgozik, de nagyon elismerik a munkájában. Olyan akarok lenni, mint ő. Vezető beosztásban valami menő multinál és jó sok pénzt keresni. Ez a jövő. Szeretek  náluk lenni, mert akkor olyan, mintha lenne családom. Egy gyönyörű családi házban élnek a fővárostól nem messze. Most, hogy 18 lettem, a kapcsolatunk sokkal szorosabb lett. Kaptam tőle egy autót és tulajdonképpen mindent megvesz, amit akarok.  Csak azért lakom anyámmal, mert közelebb van így a suli és a haverok.  Már rég elköltöztem volna apámékhoz, ha közelebb lennének. Végre lett egy csajom is, akinek már bemutattam apámékat is. Így legalább látja, hogy nem csak egy panel proli vagyok. Igen, egy panelban lakunk anyámmal a harmadikon, de elég ciki. Pedig már olyan sokszor kértem, hogy költözzünk el. De őt ez nem érdekelte.  Ő is sokat dolgozik, de közel sem keres annyit mint apám. Valamit biztos nem csinál jól, mert az elmúlt 10 évben ő nem sokra vitte. Sem anyagiakban, sem a magánéletében. A heti zsebpénzem is csak háromezer volt, de hát az ugye lószar. Nem elég az semmire. Jó, amikor elmentünk bulizni a haverokkal, akkor vett nekem piát, 18 éves korom előtt. De hát mégiscsak az anyám. Még jó, hogy megtette.  Ő csak velem volt elfoglalva mindig, hogy így kisfiam, meg úgy drágám… Az állandó szekálás a tanulás miatt, a kikérdezés, a hegyi beszédek és még folytathatnám. Elég nevetséges volt, amikor próbált keménykedni, de nem megy neki. Ő nem tud kemény lenni. Úgy 15 lehettem, amikor rájött, hogy el kéne kezdeni megnevelni. Nem voltam az a harcos, lázadó típus, inkább magamban szenvedtem az alkatom és a külsőm miatt. Ő meg mindig vigasztalni próbált, hogy majd megnövök és hogy a csajok szeretik a vékony pasikat, meg ehhez hasonló dumák. “Végül is apád is 60 kiló volt, amikor beleszerettem.”  Aztán volt egy időszak amikor magasról tettem a tanulásra. Na akkor kész volt. Sokszor kiabált és csak mondta az okosságokat, de egy öleléssel mindig le tudtam szerelni. Néha egészen megsajnáltam. Mindentől óvott és féltett, talán túlságosan is. Mondjuk amikor éjszaka masszírozta a talpam  miközben én köhögtem – volt egy kis allergiás asztmám- az elég jó volt. 

Ezután minden jobb lesz. Apát megkértem, hogy intézze már el, hogy ne anyám kapja a gyerektartást. Nem volt nehéz, mert apám minden kérésemet teljesíti és vannak kapcsolatai. Nagyon jó fej, imádom. Ahogy kiejtettem a számon, már egy hét múlva kész volt a bankszámlám, és kb. 2 hét múlva már ott csücsült rajta a lóvé.  Ugye, hogy milyen jó fej? Persze anyámnak ez nem tetszik. Meg az se, hogy most bepereltük, hogy ezt így akarjuk apával. Nem értem, mi a baja ezzel. Nem mindegy, hogy ki kapja azt a lóvét? Különben is, itt az ideje megtanulnom a pénz kezelését. Mondtam neki, hogy ha kell pénz, csak szóljon. De eddig nem szólt. Már hónapok óta így van és megoldotta a kaját és a rezsit is. Majd hozzászokik, hogy most ezután egy új rendszer szerint lesz minden. Ahogy azt apával elterveztük. Minden jó lesz, és végre a magam ura lehetek. 

Végre nekem is bejött az élet. A haverok felnéznek rám, mert van nőm és autóm, saját vagyonom, amivel ráadásul csak én rendelkezhetek. Már csak egy érettségit kell kipréselnem magamból és valami egyetemre bekerülni. Néha kiborít, amikor szarul vágják le a hajamat és nem tudok nyerni CS – ben, de majd csak túlélem valahogy. Amíg anyám behozza tálcán a kaját, süt-főz, takarít, addig nincs baj. Nyugodtan építhetem a jövőmet. Néha nyafog, hogy nem segítek, ilyenkor felcipelem az üdítőket meg az ellátmányt a kocsiból, és akkor lenyugszik.  Itt az ideje, hogy ennyi szenvedés után én is jól érezzem magam. Imádok felnőtt lenni! Na csá!

article-0-062ea112000005dc-950_468x329

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Varázsló Nagy szerint:

    Ilyenkor kell összepakolni a csemetét és a papihoz postázni és na a Papi nem akarja akkor egy kis Intézet és tudja meg hol lakik a Jó Isten,2 hónap után térden csúszna

  2. Edit Erzsébet Gosztola szerint:

    remélem idővel megkapja a pofonokat, az anyját semmibe veszi, csak a lové érdekli, kivácsi vagyok melyik hülyesége után lesz már csak az anya gyereke, de remélem édes szülője ajtót mutat neki, és ha lenne esze az anyukának rezsi költség hozzájárulást elkérné édes egy fiacskájától, hiszen nagyra van jövedelmével,

  3. Gabi Baján szerint:

    Nagyon rosszul csinálja apuci. Nem a gyereke érdekében tesz. A zsebpénz a gyereké, az anyja meg etesse, itassa, a rezsiket fizesse. Szégyellheti magát az apja, hogy ilyen helyzetbe hozza az anyát!

  4. Ditke Vass szerint:

    Ez mekkora egy köcsög gyerek!
    Mi a lószart képzel magáról? Az anyja küzd, melózik érte, feladja az álmait, a magánéletét, ez a kis köcsög meg ekézi??? Aztán még büszke is rá, hogy kiutálta az anyja partnerét. Húú de megpicsáznám ezt az elkényeztetett köcsögöt. Lehet eltakarodni apucihoz. Mostohamami biztos értékelné a helyzetet ha-ha-ha.

  5. Lajos aki Béla szerint:

    Gratulálok! A szembenézéshez bátorság kell. Azt mondják, megéri 🙂

  6. mkujbus szerint:

    A “felnőttet” át kell adni apucinak. Anya feladata befejeződött.Ha megérik a “felnőtt” esze , eszébe fog jutni, mi a helyes, mi nem. Pláne akkor, ha apuci életébe valahogy nem fog beférni, s látszani fog, hogy a pénzzel akar mindent megoldani. Még azt is, amit nem lehet Csak nem kell sietni majd a visszafogadással.

  7. Beren Erchamion szerint:

    Előbb lekeverni e gyereknek két pofont, aztán anyukának is megmagyarázni, hogy erről ő is tehet. Amúgy én rövid úton kitenném a “felnőttet” az amúgy is cikinek tartott panelből. Menjen apuhoz. Le is út, fel is út.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!